A nem mindennapok

A tegnapi szalagavató jól sikerült a szó olyan értelmében, hogy nem volt rendbontás (fél 10-ig), a táncok rendben lezajlottak és mindenki az esthez megfelelő ruházatban jelent meg.

Nekem egy észrevételem volt, amit a helyszínen készült képeim még inkább alátámasztottak: mégpedig az, hogy eltűntek a tinédzserek. Pár éve mindenkinek azt mondtam, hogy azért szeretek szalagavató(k)ra járni, mert olyan dózist kapok frissességből, fiatalságból, hogy azt egy évig tudom magamban raktározni.
Most inkább azt érzem, hogy nem folt üde, friss fiatalság, helyette vannak felnőtt nők és (majdnem) felnőtt férfiak, akik táncolnak egy bálon. Hogy most ez jó (egészséges) vagy nem, azt nem merem megállapítani.
 

Nagy a várakozás, hisz ma este lesz a sulink szalagavatója. Az egyik legnagyobb népünnepély a suliban. Hetek-hónapok óta készülő táncosok várják a nagy mai bemutatkozási lehetőséget. Mindenki boldog és teli várakozással...

Én fotózni fogok ez a legtöbb, amit egy rajztanár nyújthat egy ilyen esetben a dikákoknak és az iskolának. Kicsit a hivatásos, profi fotós ellenébe dolgozok - ingyen, de hát kicsit a "kötelességemnek" is tartom az efféle munkát.

Délután 6-kor kezdődik és ki tudja meddig tart. Na már most egy ifjú apukának korán befejeződik az efféle program. Nincs mulatság, csak munka. Így is lemaradok a fürdetésről, ami pedig a legfontosabb itthoni feladataim közé tartozik. Na persze így volt ez az Alice koncert esetében is... Akkor is szágyelltem a dolgot.

Én annó nem voltam ilyen lelkes a szalagavatómkor. Ennek elsődleges oka, hogy utálom az öltönyös majomkodásokat. A nyakkendőt egyenesen ki sem állhatom. Úgyhogy én akkor annyit voltam az ünnepségen, amíg feltűzték a szalagot, aztán sipirc haza átöltözni - rohantam a szomszédban zajló rockfesztiválra. Nekem az akkor jobb buli volt. Hogy hosszútávon jobb volt-e, aztmég mindig nem tudom. Én sokat járok azóta is szalagavatókra. Munkahelyi ártalom?! Nekem nem nyújtja azt a katartikus élményt. Ez persze biztos az én hibám is.
Annó még a szüleimet sem hívtam meg ezen "nagy" eseményre, annyira nem tartottam fontosnak ezt a cécót. Ez akkor nem volt fura, de most már "felnőttebb" fejjel gondolom, hogy ez nem esett nekik annyira jól.

Ma itthon lehettem Evelinnel, lévén péntek van. Ergo: dupla energia, dupla munka. Ez persze nem jelent számomra nagy problémát, merthogy azért Evelin meghálálja a törődést.

Volt egy kis talpmasszázs a mamánál pár napja, amin Evelin is részt vett. Elleste a fogásokat és azt, hogy krémmel kell bekenni a "páciens" lábát. Emiatt két napja azt hajtogatja, hogy "Ma....". Azaz "masszázs". Ilyenkor le kell ülnöm elé kinyújtott lábbal, és ő kezelésbe veszi a lábfejem. Jobbra-nyúl, balra nyúl, mintha krémbe mártaná kicsi kezét és azzal bedörzsöli a lábam. Hozzá a szemembe néz és annyit mond: "kém". Azaz "krém".  Egy vehemensebb kezelés után közli, hogy "mé", azaz "még" és folytatódik az ellátás.
Közben beszélni kell hozzá, bátorítani, hogy nagyon jól csinálja és ő ezt a tevékenységet nagy örömmel folytatja is.

Ma sétálni vittem a tőlünk 5 percre fekvő játszótérre. Az út temérdek meglepetéssel szolgál. Mohák a fák oldalán, bokrok, eldobott szemetek, szomszéd kutyák ugatása, megszólaló kis harang és megannyi rejtett csoda, ami miatt muszáj megállni. Az út fél órába tellt, de közben rengeteget tanultunk. Hazafelé - ami másik fé óra volt mindent elismételt, sőt, még arra is emlékezett, hogy a múlt héten melyik házból szaladt ki egy macska. Ott hangosan nyávogott!

Óvatosan kell közlekednünk is, mert egy régebbi sárba csúszás óta már nem akar annyira saras lenni a kishölgy. Öt percenként rámutat a járda melletti sárra, és mondja is hozzá, hogy "sáá". Ez néha a sálatis jelenti, ami a nyakában van, de ez a különbség csak a mutogatásából derül ki. Ettől függetlenül kerüli a saras helyeket. Okos! :)

A járókelők gyakran visszanéznek rá mosolyogva, néha már én jövök zavarba. Imádja a rugós lovat és a rugós bikát, őket nevén is szólítja. "Bi" és "nyiháááá" néven. De szemmel láthatóan értenek rá, mert nem dobják le a kisleányt a hátukról.

Ja igen; Evi 19 hónapos.

Van egy egyesület Jászberényben, amely a képzőművészet ügyét hivatott előrevinni szűkebb hazánkban. Ez a Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesülete, amely közel 100 taggal működik és amelynek alapító tagja vagyok.

Öt éve alakult a Hamza Múzeum szárnysegédjeként azért, hogy egyesületi közegében tudja támogatni a Jászsági Képtár létrejöttét. Azét a képtárét, aminek ügye minimum 8 éve, de leginkább 1993 óta húzódik.

Hamza D. Ákos festőművész, filmrendező, költő és szobrász élete utolsó éveit Jászberényben töltötte és szándéka szerint halála után alkotásai a Jászságra, Jászberény városára szállnak, ezzel megalapozva a Jászsági Képtár alapjait.
A terve részben már megvalósult, hiszen abban az épületben, ahol élt, most a Hamza Múzeum és Jász Galéria dolgozik, ám az az épület teljességgel alkalmatlan a képzőművészet bemutatására. Látogatók sem özönlik el az épületet annak a városközponttól való távolsága miatt.

Az Egyesület célja népszerűsíteni a jászsági festőket. A már nem élőket és a kortársakat is. Emiatt rendszeresen kiállításokat szervez egy olyan frekventált helyen álló épületbe, ahol a képtár végül helyet találhatna magának.
Sajnos a politika mindig önös érdekeinek veti alá a képtár kérdését is. Választások előtt hangzatosabbak az ígéretek, ám gyakorlati előrelépés mindeddig nem történt.

Az egyesület ma tartotta tisztújító közgyűlését. Ennek érdekessége, hogy engem is jelöltek elnöknek, de kaptam jelölést elnökségi tagnak és alelnöknek is.
A jelölést is csak azért fogadtam el, mert számomra fontos és értékes emberek kerestek meg ezzel - bár gyakorlati esélyem nem volt, hiszen B. Jánosi Gyöngyi volt a másik jelölt, aki az egész egyesületet életre hívta és azóta is motorja annak. Támogatottsága a városban az egekben, így esélyem sem volt. Ezt jól tudtam, nem is gondoltam én ezt "komolyan".

Részt vettem a gyűlésen, szavaztam is, gratuláltam is és hazamentem. Az a legjobb! :)
 

Érdekes feladat, érdekes megoldásokkal. Ez jellemezte a hét 12.-es évfolyamának munkáit.

Előző hetekben a színtannal foglalkoztunk, majd rátértünk a formatanra. Itt a pont-vonal és folt lehetőségeire világítottunk rá. Ezek hárman képesek érzelmet, gondolatot hordozni és a héten ezt bizonyítottuk be.

A feladat roppant egyszerű volt. Hat darab 10×10-es négyzetet rajzoltak egy lapra a diákok. Én a táblára különböző fogalmakat soroltam, úgy, mint: szerelem, őrület, magány, féltékenység, düh, monoton munka, idő stb...
Ezeket, vagy saját maguk által kitalált fogalmakat kellett megjeleníteni a négyzetekben úgy, hogy az ne ábrázoljon konkrét tárgyat, figurát.
Már az is elenyésző volt, aki ezen meglepődött - többnyire olyanok, akik nem voltak itt előző órán... Annyi instrukcióm volt még, hogy lehetőleg az egyes négyzetek mellé ne írják fel azt, amit ábrázolni szerettek volna. Külön felhívtam a figyelmet arra, hogy először gondolja ki, mi lesz a fogalom és csak utána kezdjen a rajzhoz. (Hát erre nehezen voltak vevők - de rájöttek, hogy tényleg jobb úgy.)
Miközben elkezdődött a munka, én körbejártam és igyekeztem kitalálni a munkájuk jelentését.
Érdekes, hogy az adott fogalmakon túl sokkal több dolog is kiderült a rajzoló és a fogalom kapcsolatáról. Egyrészt én sem gondoltam, hogy képes leszek majd' mindet kitalálni, másrészt meg hogy olyan - akár magán ügy jellegű információkat is ki lehet olvasni a rajzból, ami rám nem is tartozik. Veszélyes szakma... A diákok is csak pislogtak a "diagnózis" hallatán. Érdekes módon mindig igazat adtak. Szerintem maguk sem gondolták, hogy az "irka-firkájuk"nak jelentés tartalma is lehet. Hamarosan rájuk rontok az absztrakt festészettel. Kiváló rávezető eszköz!
 

Ma van olyan órarendem, hogy megoldhatóak a délelőtti "programjaim" is. Ilyen volt a mára beütemezett fenyőfa vásár is.
A múlt héten még szinte sehol nem lehetett látni fa árusokat, tegnap óta viszont megsokszorozódtak. Arra gondoltam, hogy idén nem bízom a véletlenre, nem várom meg, míg apósom vesz egyet ajándékba és a tömeget sem részesítem előnyben, valamint nem akarok a maradékok között bóklászni.

Az év egyik legszebb napját "választottam" erre a feladatra. Olyan köd van a városban, hogy az orromig sem látok. Kocsival kész életveszély. Ráadásul olyan fát választottam, amely egy normál autóba nem tuszkolható be. Emiatt apósomtól kellett elkérnem a fehér Nissan-t, ami ilyen feladatok elvégzésére kiválóan alkalmas. Egy baja van: Nem lehet az autóból kilátni. Legalább is visszafelé nem igen. Középső, szélvédőn elhelyezkedő visszapillantóról szó sem lehetett, hiszen a hátsó "ablak" zárt, nem lehet kilátni. A két oldalsó tükör meg tiszta ázott és párás, így törlés után sem kielégítő az eredmény. Na meg a köd és az eső... Csigatempóban vánszorogtam haza a fával. Előre féltem, hogy mi lesz; a fa választás gondolom minden családban egyet jelent a stresszel, mármint, hogy mit fog hozzá szólni a család. Nehogy leszólják. 
Esetemben ez most nem volt így; nem is értem, mi lelte a családom. :)

Szép, másfél-két méteres fát választottam; élőt! Évek óta ez a módi nálunk; többnyire élő fát választunk. Okai ismertek: egy ilyen "vallási ok" miatt nem gondolnám, hogy ki kellene írtani egy (sok) erdőt. Azt sem gondolom, hogy pl. Jézus ezt helyeselné...
Na meg egészen prózai okai is vannak: kinn a tanyán az elmúlt években kilopkodták a kisfenyőink nagy részét. A kisebb része meg tűzhalált halt a forró nyárban. Ezeket pótoljuk karácsonykor. A házunk előtti három fenyőfa is az elmúlt karácsonyok emlékeit dícséri. Nem nagy dolog, de ennyit megtehetünk a környezetünkért.

Az ilyen fenyők (minden fenyő) nem csak a talajból veszik fel a tápanyagot, hanem a tűleveleiken keresztül is képesek erre. Ezért most kiraktam az esőre, hagy kajáljon. Aztán idebenn vagy két hétig nem kap enni úgy sem rendesen. :) Ha csak le nem viszi egy orkán a tetőt a fejünk fölűl. Nem tán...
 

A hétfő az hétfő... ilyenkor a türelmem is véges. A nap végére már a "gyerekek" sem épp a nyugalom mintaképei és lehetetlen normális hangnemben velük beszélgetni. Én pedig szeretnék. Törekszem rá. Nem lehet... Nem azért, mert ők már más korosztály, hanem azért mert nincsenek a törzsfejlődés azon fokán, mikortól már kialakulhat egyfajta emberi kommunkiáció.
Én tudom, hogy a hormonok tombolnak 16-18 éves korban - nálam is tomboltak, de nem voltam sosem idióta. Csendben oltogattam a tanárt.
Szeretném megérteni a ma ifjúságát.
Igyekszem olyan tananyagot összeállítani, ami nem az a száraz, unalmas tananyag, hanem lehessen benne "kalézolni" és izgalmat és élményt is adjon. Na, hát ezt hogy lehet? Lehet, megfelelő feladatokkal.
Szerintem a színtan és a formatan alkalmas leginkább erre a dologra. Igyekszem is kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket.

Ma az egyik végzős osztállyal a pont-vonal-folt egyfajta zárásaként olyan feladatot adtam, hogy fejezzék ki konkrét formák nélkül pl.: az igazságot, a monoton munkát, a dühöt, stb... meglepően jó megoldások születtek. Olyanok, amelyből érdemes "táplálkozni", felépíteni egy komplett műalkotást is. Szeretnék erre építeni. A következő hétre már csak egy feladatuk lesz, de azt egész lapra, egész órán és színessel kell megoldani. Bízom bennük!

Ja, és még egy: A múltkori, csalódottságomnak a ruhapénz elosztásának okán hangot adtam az igazgatóságon és igazat adtak nekem. Dőlhet a ruhapénz! :)

Tegnap este nagy télapójárás volt nálunk. Mamák-papák, keresztanyu és (leendő)keresztapu ugrálta körbe piciny hercegnőnket. Ő meg keményen állta a sarat, mindent kipróbált, amit ilyen esetben ki lehet. Volt földre parancsolás, papákon-mamákon mászás, vad autózás a szobák között, a chips újboli felfedezése és körbekínálás.
Ez nekünk - szülőknek egyet jelent a minden apró részletre való odafigyeléssel, mikor mit önt a fejére, mikor indul rá az üvegpoharakra és mikor kezd el dobálózni aakármilyen játékával.
Most ettől többnyire megkímélt bennünket a kistündér, de lehet, hogy egy alvás után már csak az emlékek szépültek meg és különben is, már fel sem tűnnek az apróbb "csínyek".

Tatáék unszolására fel kellett akasztani egy télapót az ereszcsatornára is, de eddig még nem reagálta le a változásokat a kis hölgy. Én konkrétan az ilyen giccsparádéknak nagyon ellene vagyok, még akkor is, ha ez "nem nekem van, hanem Evelinnek." Akkorpláne ellene vagyok, mert engem már nem lehet megvezetni, de őt még nagyon is. Azért lesznek olyan elb*szottak a felnövekvő generációk, mert ilyenekkel tömik meg őket már kiskorukban. És egyre inkább ez megy. Legalább egy rajztanár felvehetné e jelenség ellen a harcot, de hát nem lehet... a család hatalma erősebb...

A mi kis télapós ajándékozási szokásaink normalizálódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mindketten utáljuk a csokikat, édességeket, így eldöntöttük, hogy fölöslegesen nem költünk olyanra, amire nincs szükségünk. Így lett a mikulás csomagomban sör, a feleségemében sonka. Így mindenki jól járt. A sonka egy részét vacsorára eltüntettük.

Éljen tehát a télapó!
 

Amikor csak tudok festek. Szerencsémre erre hetente többször is van lehetőségem, hol kicsit több, hol kicsit kevesebb. Néhány képet azért "össze tudok rakni" amíg a leánykám alszik.

Most egy olyat mutatok meg, ami nem miattam jó, hanem a "társszerzőm" miatt:

 A kép úgy született, hogy hozzájutottam Hamza D. Ákos akvarell vázlatainak széleihez. Olyan pár papírcsíkhoz, amely az elmúlt ötven év alatt elrongyolódtak, leszakadoztak, így a múzeumban levágták őket, hogy méltóbb körülmények közt tudják tárolni és kiállítani őket. Ezek olyan 70 centi hosszú és 3-4 centi széles festett "szalagok" többé kevésbé használhatatlan állapoban. Eredendőan a Dinnyeárusok és a cím nélküli Római ház vázlatairól valók.
Régi tervem volt, hogy ezekből a múzeumi hulladékokból újra képzőművészeti alkotást csinálok. Novemberre beérett az elhatározás, azaz úgy is mondhatnám, hogy ekkorra győztem le magamban azt a furcsa érzést, hogy milyen jogon merészelem használni egy olyan szintű művész alkotásait (alkotásainak maradványait), mint Hamza; ki vagyok én hozzá képest.
Végül úgy döntöttem, hogy ismerve az ő pályafutását és gondolatait - ő is támogatta volna ezt az elképzelést. Paradox módon egy új Hamza mű született 16 évvel a halála után. Hogy milyen minőségben? Hogy méltó minőségben-e? Azt mindenki döntse el maga. Én így élem meg őt, így hordom az emlékét a szívemben (kezemben és a kartonomon). Nekem ennyi elég is.

Nem ez az első Hamza másolatom és vélhetően nem is az utolsó. Ez év januárjában a feleségem kérésére már készítettem egy egy-az egyben másolatot ennek a műnek az eredetijéről:

 Ez a kép, a Dinnyeárusok - fogható fel a fentebb bemutatott ősének. Formavilágában, színvilágában igazodtam ehhez és a másik akvarell színeihez.
A képet úgy állítottam össze, hogy a lapomra függőlegesen felragasztottam a szalagokat olyan sorrendben, hogy a színek egymáshoz a legközelebb legyenek; hogy az én sávjaimban úgy tudjak átmenetet képezni, hogy a két Hamza sáv színéhez legjobban igazodjak. Igyekeztem az eredetiek színét semmiképp sem módosítani. Természetesen ez nem sikerült - nem is sikerülhetett 100%-osan, de lényegében megmaradtak eredetiben.
Ezen eredeti szalagokon talált formákat kiegészítettem. A célom az volt, hogy jó képet készítsek, nem az, hogy mindenáron újra alkossam a "Dinnyeárusokat", így itt-ott eltérhettem a saját szabályaim szerint az ős formáktól. Úgy érzem, ez végeredményét tekintve nem rontott a képen. (Itt főleg a bal felső sarokra gondolok.)
A kép nagyrészét uraló ívek egyértelmű utalások a festmény eredetijére, majd a közbünső "saját" sávokban további utalásokat tettem az eredeti kép figuráira.

Eredendően nem szerettem nagyon az akvarell technikát, részint azért sem, mert túl nehéznek találom, és érdekes módon a kedvenc képeim zöme sem ezzel a technikával készült. Itt most kénytelen voltam beletanulni, hiszen Hamza is ezzel dolgozott és ha nem akartam, hogy idegen anyagként szerepeljenek az én festék foltjaim, nekem is ezzel kellett dolgoznom. Úgy érzem, az én technikám közelebb áll az övéhez, mint a "hagyományos" akvarellistáké. nem lazán, könnyeden, lazúrosan használta ő sem a festéket, hanem inkább a temperához, vagy sima vízfestékhez hasonlatosan. na persze ekkora méretben (70×50) már nehéz is lenne könnyedkedni.

Bízom benne, hogy ha a mester látja a túlvilágról az "új képét", nem forog a sírjában és nem fogja ezt rajtam megbosszulni. :)

Ma olyan volt, ami még soha. Fotóshoz vittem a kis családom. Először nagyon idegenkedtem az ötlettől, hiszen magam is fotózom. Állítólag nem olyan rosszul.

Miért is ez az egész? A feleségemnek régi vágya volt már, hogy egy műtermi sorozat készülhessen a kislányunkról (ahol persze ő is feltűnhet. Meg én is.). Ezt én nem tudom itthon produkálni műterem híjján. Alapvetően nem kemény dió ez. Van egy kis-közepes méretű szoba, aminek a végében egyszínű háttereket lehet változtatni, két oldalról meg lámpa és visszaverődő felület van. Ha ezt megveszi az ember, nagy baj már nem is lehet - feltéve, ha nincs nagyon rossz szeme.
A fotósunknak nincs. Jó kis Nikon gépe van, jó felszerelése és hozzá nagyon laza; hiszen ilyen kisgyereket máshogy konkrétan lehetetlen fényképezni. Prüntyögött, énekelt, bohóckodott neki, csakhogy a megfelelő helyen táncoljon és vigyorogjon.
Ez ebben a nehéz. A fény be van lőve egy félméterszer harminc centis területre, azon túl nem működik a gépezet. Ott kell produkálni, ott kell a gépbe nézni.
Mi is prüntyögtünk, énekeltünk, táncoltunk és komplett hülyét csináltunk magunkból egy tök idegen ember előtt, de nem gáz... úgy néz ki, jó képek fognak születni. Természetesen mutatok majd...

Evelin jól bírta. Kb. két óra hosszát tartott a buli. Konkrétan az, mert hisz' zene-tánc... stb... Nem is sírt, meg lettünk dícsérve. n de miért is sírt volna... Nem olyan ő. Csak ha fáradt. Délelőtt mindig aktív.

Azért az fura, hogy Jászberényből el kell menni 50 kilóméterre, hogy normális fotóst találjunk... Hogy lehet az, hogy nálunk nincs? Esküszöm megfordult már a fejemben, hogy bele kellene vágni egy ilyen üzletbe...
 

Tegnap még dühöngtem magamban a ruhapénz efféle elosztása miatt. Még arra is gondoltam, hogy visszaszaladok a suliba és "megmondom a magamét". Jól tettem, hogy nem tettem. Első felindulásból biztos nem finomkodtam volna.

Ma volt lehetőségem a főnök elé állni és előadni a problémám. Megértett, érzékeli az igazságtalanságot és majd "Intézkedik a gazdasági irodában", hogy megoldható legyen a probléma. Most ebben reménykedek éppen. Ülök és reménykedek...

Szeretném magam az igazság bajnokaként feltüntetni. Alapvetően büszke vagyok arra, hogy ezt mindig próbálom érvényre juttatni. Itthon, a tanításban és hát első sorban a festészetemben. Ott lehetek a legőszintébb. (Sajnos) ez a törekvésem nem mindig arat osztatlan sikert. Az igazság nem mindig kényelmes. Ott volt pl. a kocsma előtt verekedő kisebbségről szóló képem... De van még a tarsolyban olyan is, ami tán el se jut a nézőhöz, mert nem tudja a hátteret. Csak én. Emiatt kicsit öncélú is az én igazságom.

Az szokott fájni, mikor a saját hibám miatt csorbul az igazság. Pl.: dolgozat kérdésekbe előfordul, hogy olyan kérdést "csempészek", ami az órán esetleg kimaradt. Ez persze nem tudatos, de lehet, hogy annál rosszabb. Ilyenkor mentem, ami menthető - ha figyelmeztetnek - és nem pontozom azta feladatot.
Ez előfordulhat a magánéletben is... ígérek valamit és elfeledkezek róla. Olyankor ég a pofám.
Szerintem ez a sok-sok pénz, amit ruhapénzként oszt az iskola hasonló eset lehetett. Külön rám senki sem figyelt, pedig (remélem) köztudott, hogy azért az egyik legtöbbet az ügyön én dolgoztam. Kicsit fényezem a kasztnit... :) - de ezek tények!

Már rájöhettem volna, hogy saját érdekelmben más nem fog felszólalni, csak magamra számíthatok. Közhely; ne igaz?!
 

Ma kaptam egy elég mélyen zsebbevágó pofont az élettől... azaz az iskolától, ahol dolgozok.
Be volt jelentve a héten, hogy szerdán a nagyszünetben alkalmazotti megbeszélés lesz. nem tudtuk, ez most mit jelent konkrétan; újabb megszorítások várhatóak, vagy kapunk valamit... Ez utóbbi következett be szerencsére. Az iskola 50 éves évfordulójára rendezett ünnepség sorozat elismerése képpen minden dolgozó sok ruhapénzt kap. De ilyen száz ezres nagyság rendben. Tényleg rengeteget dolgoztunk - én is, mint azt már a régebbi blogbejegyzéseimben is írtam.
Azt is hozzátették, hogy nem mindenki kaphat, csak aki már legalább egy éve ott dolgozik. Én 2003 óta dolgozok ott teljes állásban. Tavaly csak óra adóként, az igaz, de az ünnepség megszervezéséből oroszlánrészt vállaltam. Mint kiderült, én nem kapok egy vasat sem.

Csak lestem. Éreztem, hogy felmegy a pulzusom, a forróság elönt és hirtelen majd fel robbantam. Nem tudom, mit tehetnék. Akkor ez most jutalom, vagy mi a szösz? Ez most a sok munkáért járt, vagy csak a számok hónapok tükrében kiosztott valami.
Nagyot csalódtam most a vezetőségben.

egyenlőre nem is tudok most másról írni, annyira szíven ütött a dolog. Még az is más, ha kiszúrják a szemem pár tíz ezerrel és azt mondják, hogy bocs, a jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy... de nem. Egy kanyi vasat sem utalnak. Akinek van ötlete ennek megmásítására, sz szóljon.
 

Már az előző napokban utaltam rá, hogy készültek képek az elmúlt hónapban. Meg most is készül egy...

Ez a mostani egy "remake", ha úgy tetszik. Vagy inkább egy utóérzés.
Tavaly a Hamza Múzeumban volt egy középiskolásoknak szóló rajzverseny, amelyen az űrt kellett a diákoknak bemutatniuk. Az első helyezett leány egy általam ritkán látott akvarell technikát hozott, ami azóta nem hagy nyugodni. Festék foltokból állt, amelybe az alkotója bele látott ezt-azt, és ezeket a "belelátásokat erősítette meg további vonalakkal. Fantasztikus volt, lehetett belőle tanulni.

A képe(i) április óta motoszkál(nak) az agyamban, régóta készülök egy ilyesforma képre. Novemberben volt rá egy kis időm és elkezdtem dolgozni. Az elején nem tudtam, mi lesz belőle, fokozatosan bontakozott ki a mondanivaló, ahogy a foltok elnyerték alakjukat. Először csak a széleken babráltam, majd rájöttem, hogy ez nem járható út hosszú távon, mert felemészti az energiáimat. Egy hétig szöszmötöltem csak a "keretezéssel.
Már rég nem festettem le a lányomat sem, így már Ő is motoszkált az agyamban, hogy mi lenne, ha valahogy belevonnám a képbe. Már ki is rajzolódott előttem, mit akarok. Csak egy megfelelő fotó kellett hozzá. Amint kiválasztottam (és megtükröztem) a megfelelőt, már munkához is láttam. Viszonylag gyorsan ment. Szerintem hasonlít, de legalább is olyan, amilyet elképzeltem.
Mivel olyan csodálkozó, figyelmes arca van, adott volt, hogy a képben "figyeljen is valamit". Ez a valami egy mesehős, amelyről elalvás előtt meséltem neki aznap. Ő a híres Fótos Macska. Ő az, aki beoson a kertünkbe, és a kutyánk (Drazsé) vizét megkóstolja, de a kutya rendszerint megugatja őt és elmenekül. Hát őt figyeli a képen.
Ezzel a sztori megszületett!
(A Fótos - értsd: foltos - Macskát egy ceruzán lévő figuráról kölcsönöztem.)

A kép mérete: 50×70
A kép technikája: akvarell
Készült: 2009. november

Kicsit úgy érzem magam a dedikált dobverővel és dedikált pengetők ürügyén, mint aki világcsúcsot úszott egy marathoni úszóversenyen, csak épp ezt senki se látta.

Hiába vannak nekem ereklyéim, a világ nagyobbik fele értetlenül bámul, hogy "most akkor mi van?", mert rajtam kívül úgy érzem senkinek nem mond semmit az a két-három szó, hogy "Alice in Chains".

Már volt, hogy meséltem nagy elánnal, de a válasz merő érdektelenség, közöny volt.
El kéne gondolkodnom a dolgokon. :)

Na jó, persze nem érdekel, mert én tudom, nekem jó és imádom, de ezen túlmenőleg már nincs semmi. Annyi zavar csak, hogy nem tudom kellőképpen megosztani az örömömet. Vacsizni sem szeretek egyedül....

Ma "majdnem" szerencsém volt a rajz szakkörrel. Alapvetően ez a legjobb három óra a héten, de ha ezt megelőzi X agyszívó tanóra, akkor már délutánra lezsibbadok annnyira, hogy ne sajnáljam nagyon, hogy hamarabb hazamehetek.
Ma időre egy tanuló jelentkezett rajzolni. Egy ügyes! Mert ha legalább olyan, aki le van maradva, akkor pótolhattunk volna, de így egy valaki már előrébb lesz, mint a többiek. Rajzolgattunk egy órát (tényleg, egy órát is rajzoltunk!), majd mentünk haza. Már majdnem tényleg elindultam, mikor az ajtóban megjelentek ketten, hogy jöttek szakkörözni. Hát, így már nem lehet lelépni... :) Végig nyomtuk a kötelező köröket. Végül eljutottunk olyan szintre, hogy az egy iránypontos perspektívát már ne kelljen még egyszer nekik elmondani. EZ jó, mert most harmadjára mondtam el...

Itthon két felkérés is várt. Egy gyermek rajz pályázat zsűrizése és egy kisfiú portré rajzolás. Mind a kettő nagy öröm, remélem jól is fog sikerülni. Rég rajzoltam már. Mostanában inkább festek.
 

Szombat reggel sajnos túl korán keltem, így tán egész nap kómáztam. Befelé. Kifelé ezt nem szabad mutatni, mert hát a gyerek nem tehet arról, hogy apa előző éjszaka bulizott. :)

A koncert utó élete, hogy mint kiderült ezer éves ismerősök gyűrűjében vettem részt az eseményen. A Black-Out fórum tagjai mind-mind ott voltam mellettem/mögöttem. De ez már csak a fórum olvasása, élménybeszámolók közepette derült ki. Mert hát arcról nem igen ismerjük egymást. Csak nick névről. Ez a modern kommunikáció.

Közben folyamatosan figyelem a youtube-ot, hátha valaki tesz még fel videókat a koncertről, és be tudom linkelni az előző bejegyzéshez. Így is alakul. Végül meglesz az egész koncert. :)

Ma már jóval pihentebb napom volt, bár sajnos ma sem magamtól keltem. Kisleánykát még délelőtt leadtam a mamának, ebédre meg mi is mentünk érte. Így a délelőtt fájdalom mentesen zajlott. Volt idő a karácsonyra i skoncentrálni. Alakulnak az ajándékok is, bár van még kérdőjel elég. Egyáltalán kinek nincs?

Így, csupa nagy betűvel!
Fél 7 körül érkeztünk meg szomszédom-barátom-régi zenésztársam társaságában a koncertre, hiszen a három évvel ezelőtti esetből okulva (a helyszínen derült ki, hogy elmarad a koncert) nem vettük meg elővételben. Túl sokan nem várakoztak; úgy 40-50 ember lézengett hét óráig a kapuk előtt. Akkor viszont beengedtek.

Még sosem voltam a Petőfi Csarnokban, így meglepett, hogy ez nem is olyan nagy hely. Így is féltem, hogy fél ház sem lesz és az nagyon égő lesz ránk nézve a zenekar szemszögéből. Három éve 4000 eladandó jegyről beszéltek, aminek ha a fele elment volna elővételben, akkor lesz koncert. Nem ment el. Úgy fél 8 - három-negyed 8-ig most is meg volt az a félelmem, hogy két ezer ember sem lesz most sem. Vagy éppen csak.
Ettől függetlenül rögvest beálltunk a meglehetősen hosszúra nyúlt barátommal az első sorba és vártuk, amire várnunk kellett.
(Érdekesség képpen megemlíteném, hogy az a miskolci illetőségű Szabi állt mellettem, aki három éve a Guns N' Roses kocerten is pont mellettem ült. Azt hiszem a Megasztár második (?) szériájában elsőként esett ki.)

Ahogy telt múlt az idő és 8 óra is már jócskán elmúlt, hírtelen zsúfolásig megtelt a Csarnok. Nekem gyanús, hogy minden jegy elkelt. Úgy három negyed órával a kiírt kezdést követően megindult a zenekar. Minden féle előzenekarozás és sallang nélkül kezdtek a Dirt album egyik legpszichodelikusabb "számával" az Intronak is nevezett Iron Gland-el. Ez még csak egy nyitó effekt volt, nem konkrét dal. A setlist Budapestena következő volt:

1. Rain When I Die
2. Them Bones
3. Dam That River
4. Again
5. Your Decision
6. Check My Brain
7. Love, Hate, Love
8. It Ain't Like That
9. A Looking In View
10. Nutshell
11. We Die Young
12. Sludge Factory
13. Acid Bubble
14. God Am
15. Angry Chair
16. Sickman
17. Man In the Box
Ráadás:
18. Would?
19. Rooster
**. Búcsú
(A listát folyamatosan frissítem, ahogy érkeznek a youtube a videók.)

Akár én is válogathattam volna a dalokat, oly' annyira teli találat volt részükről. Azt hiszem mindenki megelégedésére szolgált. Volt is nagy zúzás. Főleg mögöttünk, bár mi, az első sorban csak a palánknak való nyomást érzékeltük.
A dalok alatt vizuális elemekkel dúsították az élményt - a zenéhez illeszkedő deprsszív, nyomasztó képsorozatok hullámoztak egymás után. Egy dal, egy képi világ. Volt hosszú pince folyosó (Angry Chair), volt vízbe hulló vér csepp (Would?) és minden féle sejt osztódás, vírusok, stb... Remekül alátámasztotta a mondanivalót.
Érdekes volt, hogy ehhez képest a zenekar maximálisan feldobott, felpörgetett, jókedvű emberek gyülekezete volt. Mi Mike Inez előtt álltunk közvetlenül, de hát ő végig nevetgélte az egész estét. A dobos - Sean Kinney - is ki-ki vigyorgott a dobok mögül. Néha felállt a dobogóra és élvezte a show-t.
Jobban is örülök, hogy ilyenek voltak, mintsem, hogy 20 éve a cipőjüket bámulják. A dalok egy-egy pillanatnak a lenyomatai. Ez a pillanat esetenként már 18-20 éve elmúlt, ma viszont jól érezték magukat.
Tán Jerry volt egy kissé döglött hal a többiekhez képest. Látszott, hogy jobban koncentrál, mint a többiek - ő az AGY a zenekarban.

Poénban sem volt hiány. Mike úgy kezdte a pengető osztogatást, hogy az árokban előtte fényképezgető kopasz fotós fejére helyezett egy pengetőt és így küldte oda hozzánk. Rögtön legalább hat tenyér csattant a kopasz felületen, amin láthatólag ő is jól szórakozott. Innentől kezdve nem volt megállás. Számolatlanul szórta a pengetőket szám közben és között is. Hosszúkezű barátom, Csaba meg kihasználva helyzeti előnyét jó párat lenyúlt belőle, sőt, már soztogatott is a körülötte állóknak. A lányok folyamatosan kérlelték, hogy nekik is adjon. :)

Az ereklye szerzés itt nem állt le. Csaba lekommunikálta műsor közben Mike-al, hogy a felesége kismama és szeretne neki egy pólót. Mr. Inez pedig a roadtól kért pólót és egy alkalmas pillanatban lenyújtotta neki azt! Ilyen tán nincs is, vagy esetleg csak a mesékben...

A dobverővel is szerencsénk volt. A koncert végén Sean odajött az első sorokhoz és nyújtotta az ütőjét. Mint már említettem, a környéken Csabának voltak a leghosszabb végtagjai és rögtön lecsapott rá. Ezzel a lendülettel át is nyújtotta nekem - mind "dobosnak". Igazán kedves volt tőle! Kevesen tették volna meg ezt azt hiszem. Hála érte!

A műsor végeztével még legalább 100 pengetőt kioasztott a zenekar. Nekem kettő, Csabának három jutott. Ezek a pengetők mind dedikáltak és "Alice" felirattal rendelkezők voltak. Ja, a dobverő is. Igaz, hogy nyomtatásban, de nem zavar. Ez egy általa használt ütő és kész! :) Ereklye!

Azt hiszem összesen négy dobverő került a közönséghez és egy pergő bőr, amit a zenekar tagjai dedikáltak. Ez frizbiként repült a tömeg közepébe. Na, még az is kellett volna a gyűjteményembe. De neeeem...; nem lehetek telhetetlen. Ennyi tárgyiasult élmény és 15 év várakozás után...

Összességében azt kell mondanom, hogy a zenekar kiválóan, profi módon teljesített. Egy hamis hang, egy félre fogott akkord, egy bizonytalan ütés nélkül zajlott le az egy és három negyed órás műsor. Mindenki azt kapta, ami miatt jött. Az új énekes hangja professzionális, semmiben nem marad el szerintem Layne-től. Karizmatikusságában talán. Amíg a többiek ikonként csillogtak, ő "csak" egy jó torkú tökéletes segéd erő volt a csapatban. De mondom még egyszer, kiválóan, mindent beleadva teljesített.

Nem sok olyan zenekar van, amelyre kiadnék majd' 10 ezer forintot. Olyan, amelyik működik, olyan meg tán nincs is másik. De megérte!

(Jó, talán a Pearl Jam.)

Az új órarend értelmében ezen a reggel kipihenhettem magam. Végre a lélektani nyolc óra után kelhettem! A mára "kirendelt" osztályok sem azok a vérmes fajták, bár sajnos ma is kénytelen voltam kiabálni. pedig utálok. Nem 100%-os torokkal meg kifejezetten!
De inkább ne szóljak semmit, hiszen holnap "muszáj" lesz használni a hangom. Holnap lesz az Alice in Chains!
Hogy én mennyire várom ezt a napot... Elmondhatatlan! Legalább 15 éve várom ezt a koncertet. Még így is, hogy Layne nélkül lesznek kénytelenek szinpadra állni.

Itthon döbbenetes állapotok uralkodnak. Kutyaszőr leng minden felé. nem tuom, ez ilyenkor normális-e, de egy ajtó nyitásra tódul be a rengeteg szőr, ráragadva a lábtörlőkre, szőnyegekre, padlóra és a poharakra...
Az udvaron még szörnyűbb a helyzet. Az mindegy is volna, de hát a felgyülemlett anyag igen könnyen "lábra kél".

Szegény kutya nem tehet semmiről, mégis hátra kellett csuknom arra azidőre, amíg ez aza állapot fenn áll. Már szinte naponta "fésülgetjük", de nem használ semmi. Szegényke nem beteg, teljesen rendben van és most valószínűleg nem is érti a helyzetet.

Gyerekkoromban allergiás voltam minden féle állat szőrére. Most sem kellemes, de főként arra kell gondolnom, hogy van egy kislányom, aki igen csak ki van téve ennek a veszélynek.
 

Ma kis szatyorban bevittem a suliba az összes cinemet. (Ez az a cintányér, ami a dob tartozéka.) Sőt! Az egyiket ki is szidoloztam. Még szoknom kell a fényes felületet. :) Jó retkes az összes. Szerintem még sosem voltak megtisztogatva. Ezek kábé 30-30 éves csehszlovák Amati cinek. Jó volt ez még annó... na persze nincsenek egy súlycsoportban a Sabian, Zilijan, Paiste és más hasonló kaliberű eszközekkel.
Összeraktam egy lyukas órában a szerkót és még ütöttem is egy-két taktust. Jaaajjj, hát olyan jó ez. A saját cuccommal, nem kölcsönkért anyaggal... De jól szól! Nem is mondtam, ez egy keletnémet Tacton márkájú cucc. Jó rég, a 90-es évek közepe, eleje táján még egy helyi rockfesztiválnak is "dolgozott". Nagy Attiláé volt, aki sajnos már nincs az élők sorában. Az egyik legjobb dobos volt a környéken.

A nagyszünetben is "le kellett" mennem a pincebeli próbaterembe próbálkozni. Nem sokra rá lejött igazgató nő is, meg majd' az egész vezetőség. Főnökasszonyt beültettem a dobok mögé bohóckodni. Nagyon tetszett neki! :)
Profi lesz a helyiség. Majd még lefedjük textilekkel a falakat, megoldjuk, hogy ne gerjedjen a cucc. Már várom az első próbát. Egy problémám van csak ezzel; a családtól veszi el az időt. Jó lenne, ha megértő fülekre találnánk.
Igaza van a feleségemnek abban, hogy ha nincs programom, dolgom, akkor találok magamnakrövid időn belül. Valahogy vonzom. Nem direkt csinálom, de szükségem van a "munkára", csak ígyérzem jól magam. Biztos ez ilyen lelki eredetű dolog. Szomjazom azt az érzést, hogy érezzem, hogy fontos vagyok és ezt úgy nem tudom magamnak előállítani, hogy ölbetett kézzel nézem a tv-t. Akkor már inkább festek! :)
 

Kezdődik! Tegnap délután egy papírfecni fogadott az asztalomon a suliban:

"Hozhatod a cuccod, kész a próbaterem!"

Így a mai napon kábé öt év után újra napvilágra került a dobfelszerelésem. Kicsit nyálkás volt az idő, de nem voltam rest felmenni a padlásra és lehordani a gondosan kukazsákba csomagolt Tacton márkájú vajszínű remeket. Megszerveztem az elvitelt egy nagyobb autóval, amit ezúton is köszönök apósomnak. (Bár nem biztos, hogy tud róla...)

Imádok dobolni. 17 éves kormban kezdtem és úgy 22 éves koromig viszonylag aktívan is vertem a bőröket. Aztán más dolgok sokkal fontosabbá váltak, így a kis dobcuccom szépen lassan felcsúszott a padlásra.
Sosem fordult meg a fejemben, hogy eladjam. Esteleg egy kongára cseréltem volna. :) De neeem, a dob kell nekem, mint a levegő. Most, hogy a suliban is a diákok alapítottak egy kérészéletű, de annál jobb zenészekből álló csapatot, rögtön felment az adrenalin (!) szintem (ez volt a régi zenekarunk neve) és "könyörögtem", hogy hagy játszak velük egy számot. Aztán abból semmi sem lett, viszont egyszer-kétszer dob mögé ülhettem Soós Iminek hála.

Az informatikus Zeke Lajos mint kiderült egy komlett zenebohóc, ezer féle hangszert birtokol és játszik is rajta, ezen túl még jó pár kolléga ért az efféle mesterséghez. Még egy szaxisunk is van! Az meg nem sok fán terem!
Tehát Lajos lehel életet a kis csapatba. Szerzett - mit szerzett, ÉPÍTTETETT próbatermet a pincében. A vezetőség meg kiadta napi parancsba a karbantartóknak, hogy azt a rossz, penészes, elhagyatott-szemetes, áram nélküli ezer csővel befuttatott kis "szobát" pofozzák ki és adják át nekünk. Ez nagyon gyorsan elkészült. Kábé két hét kellett hozzá úgy, hogy közben csőtörést is regisztráltak.

Ma elvittem a szerkót. Összeállítva ugyan még nincs, de már ott van. Egy-két kisebb alkatrészt (cint) fogok még holnap vinni, de alapjában véve kész. Ma délután már azt láttam, hogy komplett erősítő falak, azaz inkább tornyok állnak odabenn. Valami készül...

Egy héten belül szerintem zenekari összejövetel is lesz, ahol eldöntjük, milyen dalok jöhetnek szóba. Csak a rokenroll! :)

De más is kezdődik. Sajnos. Ma az egyik osztályban 16 hiányzót számoltunk. Az influenza már itt van a nyakunkon. Én úgy érzem, pont kifelé jövök belőle, de még előttem áll a péntek, amikor is az Alice in Chains áll színpadra. Oda el kell mennem! Nagyon várom!
 

A Kréta Kör Színház "hamlet.ws" című darabját láthattuk ma a diákokkal a sulinkban. A szervezés érdeme most is Várszegi Tibié, aki hihetetlen energiákat mozgat meg azért, hogy kicsiny városunkban a kultúra ezen magvát is elhintse.

Miről is van szó? Miért ez a cím? Mire utal? Hát arról van itt szó, hogy egy 400 éves darabot kell MOSt bemutatni úgy, hogy a most tinédzsereit is meg tudja szólítani. Ez egy modern Hamlet tehát. Nyelvezete eltér(het) az eredeti műtől, de csak azért, hogy a XXI. században is közérthető legyen.
A három színész egy kb. 15 négyzetméteres területen játszotta el farmerban, kapucnis pulcsiban a királydrámát, minden díszletet mellőzve a nézőkhöz "dörzsölődve" olykor, provokálva időnként őket. Szóval, tekintettel, mozdulattal. A néző pedig egy percre sem érezhette "biztonságban" magát, mert bármikor szereplőjévé vállhatott az előadásnak. Bármikor BEkapcsolódhatott. Kikapcsolódást nem ebben a színházban kell keresni.

Érdekes volt, hogy azokon a helyeken, mikor azt a történet megengedte (kérte), ott eltértek a darabtól és dalra fakadtak. Ezek a dalok a korabeli reneszánsz-barokk muzsikáktól a most divatos műfajokig (hip-hop, disco, stb...) mindent átölelt. Ezeket is saját maguk adták elő. A zenék mellett a XX. századi próza és vers is jól segítette Shakespeare mondanivalóját.
A végső konklúzió az volt, hogy egy igazán jó darab - íródjon az bármikor - mindig tud aktualitással szolgálni, mindig friss marad. Bár szerintem ez csak a megfelelő körítésben igaz. De a mai, az megfelelő volt!
Magunkra ismerhettünk a kétségeinkben, vágyainkban, düh rohamainkban és szerelmünkben. Ez a shakespeare-i fogás teszi örökre aktuálissá a drámát és fogta meg a tinédzsereket és persze engem is.

A mű lezárása is érdekes volt. Nem engedték a színészek, hogy tapsoljunk, csak annak, aki minimum 500 forintot befizet. Ezt persze poénnak szánták, mégis volt olyan, aki ezt "készpénznek" vette és a diákok közt is láttam olyat, aki nagyobb összeggel támogatta a művészeket. Nem volt kötelező. A színészek egy baseball sapival körbejártak és tarháltak a diákok között. Semmi sem volt kötelező, mégis előkerültek a csörgő százasok. Végül egész szép összeget összeszedtek az apróból.
Ezt is megbeszéltük a végén, hogy mi volt ezzel a szándék. Nagyon igazuk volt abban, hogy ők most ide ingyen jöttek le játszani és igen is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy semmi sincs ingyen. Fizess bármennyit - akár öt forintot is - de érezd, hogy a művészet(ük) érték. Ez teljesen alap. Koncertre sem jutsz el ingyen...

A festőkkel kicsit más a helyzet. A festészetet a kor embere szimpla "dekorációnak" tekinti. Még nem kaptam azért pénzt, hogy valakinek megmutattam a "tudományom". Na persze a Szépművészetiben elég szép pénzt szednek képek nézegetéséért - halott művészek okán. :)
De ez már nagyképűséga részemről!
 

Nem tudom, mi lelt, de az utóbbi 3-4 napban mindig úgy ébredtem, hogy talán ez az utolsó reggelem. Zihál a tüdőm, nem kapok levegőt... stb... De mitől? Már virágzó növény sincs. Asztmám, allergiám van. Mire lehetek allergiás még? Por?! Az nem nagyon van, de ha van is, akkor miért pont most van? Van az folyamatosan; nem?

Az tény, hogy az év folyamán többnyire október végén szoktam beteg lenni. (Bár most november vége van.) Ilyesmi beteg, mint most. Olyan, mintha lázam is lenne, a szemem körül fáj, de igazából nincs. Ilyen látens betegség ez.

Ha Evelinnel játszok, akkor mintha múlna a "fájdalom" és ez jó. Szeretek is vele hemperegni. Persze, ha nagy a hancúr, akkor megint zihálok.

A hét vége nem tartogatott semmiféle nagy igénybevételt, erre sem foghatom. Persze gondolok ilyenekre, hogy tán az oltás "mellékhatása", de nem hallottam ilyen tünetekről másnál.

Mostanában megint van egy kis időm festegetni - mikor Evelin alszik - és az elmúlt egy-két hónapban készült is két-három kép. Ígérem, hogy majd bemutatgatom. :) Az utóbbi kettő akvarell. Nem jellemző annyira rám ez a technika, de van benne valami, ami miatt szeretem. Talán a frissessége, gyorsasága miatt? Viszont nem fedő festék, így hibázni nem nagyon lehet vele. Most tetszik. Aztán az agyam már most máshol jár... nem tudom, folytatom-e ezt a technikát. Egy csomó minden jár most a fejemben.
 

Tegnap estefelé még volt egy "kötelező" programom: a Malom Színházban az Artus tánc színház tartotta a Sztélé című előadását. Egyszer, régen már voltam egy hasonló előadáson a Víz utcában (Várszegi Tibi), de ha lehet, ez még profibban összerakott produkció volt. Gondolok itt a díszletre és az eszközök sokaságára.
Tudom, hogy nem mindenkinek jön ez be, most is kiment féltávnál egy kishölgy. Ez egy ilyen műfaj.Aki viszont vevő az ilyen dolgokra, vagy legalább is nyitottabb, az nem csalódott. Jól összeszedett produkció. Beszéd nélkül, zajokkal, eszközökkel és fényekkel fűszerezett előadást láthattunk. Ebben az az érdekes, hogy mivel nem beszéltem azóta senkivel e témában, nem tudom, hogy más is ugyan ezt gondolja-e az előadásról. nekem összeállt egy sztori a fejemben, többé-kevésbé rájöttem bizonyos szimbolikus cselekedetekre, de simán lehet, hogy pl. a szomszédomnak mindez másként csapódott le az agyában. Nyilván ez is lehet egy ilyen előadásnak a célja.
Bizonytalan vagyok a megítélésben, csak annyi bizonyos, hogy nekem "átjött". Bizonytalan azért vagyok, mert nincs nagy rálátásom, mint azt fentebb is említettem. Nem sok ilyet láttam még.

A tegnap reggeli oltás, az egész délutáni favágás és talán kicsit az esti előadás okán már este úgy éreztem, hogy a fejem szét szakad. Van egy bioptron lámpánk és ezzel próbálkoztunk. Valamit segít. Reggel szintúgy ébredtem, hogy majdnem kimondtam, hogy ma ki sem akarok kelni az ágyból. Végül kikászálódtam és nem bántam meg. Ma már sokkal jobb. Ittam csillagánizs teát, amiről tegnap a doktornő azt mondta, hogy az influenzára ez nagyon jó, mert olyan hatóanyagok vannak benne, mint az erre a célra kifejlesztett gyógyszerekben. Csak ez tized annyiba kerül. Én tényleg éreztem a hatását. Sokkal jobban vagyok azóta. Hozzá kell tennem, hogy alapból utálom a teát. Nem iszok, ha nem muszáj. Az ízére ennek sem mondom, hogy most már szeretem, mert elég hasonlatos a "sima" teákhoz, de jót tesz. Na, ezért a mondatomért a tearajongók biztos eresztre feszítenek. Na jó, van különbség ízre.
 

Ma nem volt pihenőnapom. Nekem kellett reggel 9-re vinnem 15 gyereket a "doktornénihez", plusz magam. Nem sokat teketóriáztak, gyorsan lenyomtak mindenkit, így egy órán belül visszaértünk a suliba.
Az egész szúrás egy átlag alatti tűvel történik, semmiféle fájdalom nem érezhető. Utána pár perccel van egy tenyérnyi méretű zsibbadás, de semmi több. Nekem eddig semmi bajom se volt, persze nem is volt időm ezzel foglalkozni. Egy srác fehéredett el a manőver után, de vele sem volt semmi komoly. Kicsit leült, ivott egy cukros valamit és hazament. Ennyi.

A doktornéni és minden segédje beoltatta magát. Rajtuk kívül minden orvost, akit ismerek ugyan így tett. Ha ők, tudatos lények be merték oltatni magukat - nem félve a népírtástól, akkor mi baj lehet?!

Itthon volt dolgom elég. Kis feleségem szegény lebetegedett. Folyik az orra, fáj a torka... klasszikus tünetek. Egy kicsit több dolog jutott rám, de nem megterhelő.
Az udvarunkban álló barackfát és selyemakácot megszabadítottam ágainak majd 70%-ától és felaprítottam apró darabokra. Ez volt a mai fő attrakcióm. Úgy éreztem, az csak rosszabb, ha az oltás után beülök nyarvogni a tv elé...
 

Holnap reggel eljön a várva várt pillanat és kitöltheti rajtam az állam a mérgét. 9 és 10 között megkapom a "védő"oltást. Annyi mindent hallok, hogy nem annyira repesek. Most pl. azt, hogy valami amcsi professzor azt nyilatkozza a youtube-on, hogy ez egy olyan méreganyag, ami csak évek múlva fog hatni és akkor már senki nem fog a h1n1-re gyanakodni. Így "segítenek" a népességrobbanáson.
Meg olyat is hallani, hogy ezáltal "megjelölnek", egy chip-et nyomnak be... stb...

Hogy ezek mennyire csak az elborult elmék képzelgései és összeesküvés elméletei, az hamarosan ki fog derülni. Ezt pedig a bőrünkön fogjuk megtapasztalni.
Az tuti, hogy nem egészséges, van egy csomó mellékhatása, mellékterméke. "Kis" tanítványom mondotta ma, hogy ő belázasodott tőle. De persze ez nem nagy ügy, a védőoltások ilyenek. Na persze a kislányom még attól sem, amire azt mondta a doktornéni, hogy majdnem biztos... Jó vérvonal?

Minden esetre azért bízok a józan észben. Az már mond valamit, hogy az orvosok, akik nem javasolják, már mind beoltatták magukat. Meg azok is persze, akik javasolják. Na meg a suliban a biosz tanár, meg a tesi tanár... csak nem olyan mérges dolog ez, ha már ők is...
 

Már megint túl okosok az okosok. Most olvastam az Indexen, hogy az Erkel színházat lebontják, mert úgy néz ki, mint egy szocreál palota és nem képes kielégíteni a XXI. századi igényeket.
Sok pénzünk van. Az egy pedánsan álló épület, konkrétan semmi baja. Ronda. Na de nem-e olcsóbb felújítani, mint a földdel egyenlővé tenni egy masszív, erre a célra kiképzett század eleji épületet? Még, ha ronda is... megszépülhet egy kreatív építész kezei alatt.

De még ezt is meg tudom valahol érteni. Annyira kreatív az építész, hogy újat álmodott. Okés. De van az épületben egy óriási Bernáth Aurél freskó is. Jelen álláspont szerint ezt most meg fogják semmisíteni. Uram Isten; ha már egy Bernáth Auréllel így (el)bánnak, akkor ezek más galádságra is képesek. Ez olyan, mint a képrombolás kora a kora-középkorban... Itt tartunk. Nekem mennyi sanszom lehet a túlélésre, ha a kor tán legnagyobb művészének freskóját már most halálra írélik??? Hanyatlás van kérem, hanyatlás... Ma már nem becsülik a Kossuth-díjas mester munkáját sem. Akkor mit becsülnek? Majd biztos lesz egy üvegpalota és pont...

Bernáthtól olvastam egy könyvet, A múzsa körül címűt. Érdekes könyv, a művészet késztetéséről, a "Múzsáról" szól. Arról, hogy miképp tud megszületni egy mű. Sokat tanultam belőle.
Vannak olyan hangok, akik Bernáthot komcsinak bélyegzik. Ebben a témában annyira nem vagyok otthon, biztos volt sok állami megrendelése is, de nekem ez nem bizonyíték erre. A munkái rendre magas színvonalúak és csak ez számít.