A nem mindennapok

"Nem mindennapi" dolog történt a minap. A kislányom indult a "Nyuszi Kupán"!
Ez egy fiataloknak rendezett úszóverseny, amelynek nálunk Jászberényben már hagyománya van.

A háttértörténet az, hogy Evelinnel (a kislányom) már 3 hónapos kora óta járunk babaúszásra/strandra.
Tavaly augusztusban már nem akartuk tovább húzni az időt; eldöntöttük, hogy eljött az idő arra, hogy tényleg megtanuljon úszni. Ekkor még nem volt egészen 4,5 éves. Augusztusban két héten keresztül minden hétköznap jártunk ki a strandra. Többé-kevésbé megtanult siklani, tempózni. Bár a levegővétellel még voltak gondok.

Szeptemberben az oktatónk - Szöllősi Bogi ajánlására elkezdtünk rendszeresen, heti kétszer edzésekre járni. A decemberi "Mikulás kupára" még nem kaptunk meghívást, hiszen még nem tudta biztosan átúszni a 25 méteres medencét a kisleány.

Telt-múlt az idő és Bogi meglebegtette előttünk az áprilisi "Nyuszi kupát", amelyen akár indulhatna is a kisleány, elvégre egy hónapja már biztos úszótudással rendelkezik, átússza a medencét. Nem is beszélve arról, hogy e hónapban betölti az ötödik életévét. (Április 11-én még nem volt öt éves.)

A versenyt már vártuk. Talán mi, szülők jobban is, mint Evelin. Odaérve kissé legyökerezett a hölgy, hiszen a megszokott kép helyett ezer ember nyomakodott az uszodába, hangosan szólt a zene és egy nagyon katonás hangú hölgy rendkívül szigorúan mondta el az információkat és a nevezési feltételeket a mikrofonba. Evelin ettől kissé bepánikolt. Még időben voltunk, így engedtünk azon kérésének, hogy kimehessen a meleg vízben, hogy az ő szavaival élve:"lenyugodhassak".

Ő a nulladik korcsoportban "versenyzett". Ami a katonás hölgy elmondása szerint a 2006, 2007-ben születettek, vagy esetleg az ennél kisebbek csoportja. Konkrétan ez azt jelentette, hogy a tőle egy fejjel nagyobb, iskolába menők, vagy iskolás korú gyerekekkel kellett medencébe ugrania. Olyanokkal, akik minimum plusz egy, vagy inkább két évvel régebben járnak úszni, mint az én, 9 hónapja úszó Kiscsillagom.
Evelinnel egykorú nem is volt. Az ő úszócsoportjából azt hiszem más nem is volt a versenyen. Egyszerűen azért, mert az ő korosztálya még nem tud úszni.

Az első futamon 5-en ugrottak a medencébe. A kisleányka a hozzánk legközelebbi pályán úszott. Nem nagyon akart. Elúszott a nagy lendület, amely az előző napokat jellemezte. Aztán még is nagy savanyú ábrázattal beugrott. Jól is fogta a rajtot, bár a nagyobbak jól elhúztak mellette. Kinézett oldalra egyszer. Akkor láttam, hogy elsírja magát. Kétszer; ekkor már kikanyarodott a falhoz és sírva kimászott. Szegény nagyon összetört.
Az anyukája egy órán át vigasztalta, öntött belé lelket.

A második futamon el is indult. Kicsit pityergett a rajtkövön, de némi rásegítéssel beugrott a medencébe és immáron végigúszta! Teljesítette azt, amit kértünk és elvártunk tőle. És amit igazából ő is akart. Ugyan sírva konstatálta, hogy utolsó lett, de ez most senkit sem érdekelt. A szememben ő egy igazi hős!

A díjátadón kapott egy oklevelet, készítettünk közös fotót az edzővel és másnap már büszke volt magára és a teljesítményére. Persze nehéz volt elmagyarázni neki, hogy nem az volt a fontos, hogy mindenkit legyőzzön, hiszen neki mindig ez a fontos edzésen is.

Még soha sem voltam az iskola által kiírt továbbképzésen. Nem is tudok róla, hogy lett volna valaha rajztanároknak való. Persze biztos volt. Nagyon nem is voltam rászorulva, mert mindig friss diplomákkal borzoltam a kedélyeket. Azt hiszem hét évente kell lezavarni valami több száz órát. A diplomák mindig fedeztek.
Azóta is voltam agykontrollon, amit elfogadtak továbbképzésnek; és legutóbb a fotós képzésen, amit szintúgy elfogadtak.
Mint az már rég tudvalevő, az iskolánkat átvette a katolikus egyház. Sok minden nem változott - van kereszt minden teremben - de adtak lehetőséget arra, hogy továbbképezzem magam a saját tárgyamon belül.

Pestre utaztam tehát, hogy felkeressem a KPSZTI épületét. Azt hittem nehezebb lesz, de végül könnyen rátaláltam, bár nem túl hivalkodó; tán felirat sincs rajta. Szimplán csak utca/házszám kombináció.
Gyönyörű, tiszta épület. Jó ízléssel berendezve.
Egy ilyen közegben hallgattunk meg három előadást- jelzem; egyiket sem katolikus dogmákkal súlyosbítva. Szimpla, ártatlan továbbképzés volt.

Egy nagyon szimpatikus tanárnő mutatta be a diákjaival elkészített munkáikat második előadóként. Talán ez volt a legérdekesebb a sok órás előadások közül.
Előtte művészettörténet előadást hallgattunk - nem állítanám, hogy tövig rágtam a körmöm rajta, pedig nagyon erősen művtöris vagyok. A XVIII-XIX. századi művészeti kiadványokkal foglalkozott.
Utoljára pedig az új tanterv tervezetről esett szó - rajztanár szemmel. Hasznos infók voltak, de én ezekről már tudtam.
Minden esetre egy új élmény, új lehetőség... és a novemberi köd jellemezte eme szép múlt csütörtökömet.

Most néztem, milyen rég nem írtam. Fel sem tűnt... :)

Amióta ezerrel pörög az Álomgyár Fotóstúdió, azóta látványosan kopnak a bejegyzéseim. Ha épp nem a fotókat retusálom, akkor épp továbbképezem magam.
Legutóbb épp szervezett keretek között a Foto-Art Fotósiskolában.

Az az iskola egy fantasztikum! Kissé félve fizettem be a tandíjat, mert hiszen ez egy "alaptanfolyam", de úgy érzem megérte. Olyan tanárok olyan közegben oktatnak, hogy az ember csak úgy issza a szavakat. Minden egyes mondatuk arany, amelyet meg kell szerezni. Ha meg megszereztem, akkor használnom kell. Ez a vágy hajt hétről hétre. Hihetetlen, miket hoznak ki az emberből.
A legjobb az egészben, hogy mindezen oktatást a feleségemmel együtt látogatjuk, így egymást erősítve tudunk itthon is dolgozni. Minden szempontból hasznos ez.

Gyakorlat volt már a Budai Alsó rakparton, a Budakeszi Vadasparkban, Esztergomban, a Margit szigeten, a Vajdahunyad várnál, műteremben... ami így első körben eszembe jutott.

Olyan mesterek instruálnak bennünket, akik a hazai és nemzetközi fotós szinteken is neveknek számítanak. Óriásplakátjaikat nap-mint nap látjuk a városokban. Egészen hihetetlen élmény.

A csoport társak sem akárkik. Nagyon tehetséges fiatal (és kevésbé fiatal) alkotókról van szó, akik különböző célzatossággal érkeztek az iskolapadba. Van, aki azért jött, hogy kisgyerekeit tudja profi szinten fényképezni. Van, aki családi érintettség révén a vízilabda szerelmese és sportfotókat szeretne jobban készíteni.Mást a divatfotó és a stúdió érdekelt, megint mást az állat és makró világa hozott tűzbe.
Többen közülünk a fotózásban üzletet is láttak és keresetkiegészítésként gondoltak rá.

Én természetesen a már működő stúdióm magasabb minőségben való üzemeltetését tűztem ki célul. Az idő közben készült felvételeim úgy érzem igazolják a várakozásaimat.

Ha nem hiszed, járj utána pl. a Facebookon! :)

Nem tartom számon az efféle "ünnepeket".
Nálunk a suliban természetesen minden aktuális napról van egy megemlékező műsor, így sosem sikkad el felettem.

Jászberényi vagyok és fiatal. Mint ilyen, nagyon furcsa hallani a zsidókat ért veszteségekről, hiszen én tudtommal egy zsidót sem ismerek. Azaz nekem még senki sem mondta, hogy ő az. Tehát személyesen nem "tapasztaltam" meg a zsidóságot ért atrocitásokat.

Azaz egy kicsit még is. Van nekünk egy szép könyvtárunk, amely helyén eredetileg egy zsinagóga állt. Ezt a zsinagógát a '60-as években végleg ledózerolták, anyagából épült fel a szocializmus kulturális zászlóshajója: a "gyönyörű" szocreál könyvtár 1970-re.

Édesanyám mesélte, hogy mikor ő kicsi volt, még állt az épület ('60-as évek eleje), de nagyon romos. Pár piti tolvaj surrant csak be, de már ők sem sok mindent találhattak.

És, hogy miért volt romos? Miért volt lakatlan? Abból kiindulva, hogy van nálunk (is) zsidó temető, gondolom nagy számú zsidó lakosság élhetett nálunk a városban. (Székely Mihály operaénekes - városunk híres szülöttje is eredetileg zsidó származású volt.)
A holokauszt miatt viszont számok erőteljesen megcsappanhatott. Mi több, szerintem majd' teljesen el is tűntek.  Ergo: a háború után már nem volt gazdája a zsinagógának és szép lassan tönkrement a város közepén.

Az elmúlt években a "csodálatos" szocreál könyvtár is átalakult. Sáros András, a tervező megőrzött pár elemet az öreg templomból, így formájában, díszítettségében itt-ott fellelhető a Dávid csillag, a torony és ki tudja, mi még...
A város először furcsán nézett az "új" épületre (2004), de azt hiszem, mára már mindenki megszokta, megszerette azt.
 

A tanári kar idegrendszerét jelenleg az ügyeleti rendszer borzolja inkább, mintsem a diákok. Őket már "megszoktuk", ismerjük az észjárásukat.

Az ügyelet más tészta. Ügyelni a szünetekben kell, csapatosan. Ügyelni, hogy a diák ne gyújtson rá a szünetben. Hol is tenne ilyet? Hát a wc-kben - mint az köztudott. Meg kilép az ablakon és a szünet végén visszalép. Így hát nekünk nagyon résen kell lenni. Mi meg nagyon résen vagyunk. Leskelődünk minden felé.

Kérdezem én: Eddig nem leskelődtünk tán? Mi a fenét csinál egy tanár úgy egyébként a szünetben? Mert, hogy a legritkább esetben van benn a tanáriban, az szinte biztos. Nem is férünk el, így a legtöbbünk menekül a "helyszínről" alapból. A tantestületnek jó, ha harmada-negyede van benn, bár ők sem a lábukat lógatják.

A többiek pedig valószínűleg a diákok közt van. Szervez-tervez, teszi a dolgát. Véleményem szerint ez (is) ügyelet! Sőt! Hatásosabb ügyelet, mint bármilyen más ügyelet, mert ennek nincs izzadtság szaga a diák felé. Nem érzi eleve bűnösnek magát.

Most viszont mindenki gyanús, aki wc-re mer menni, pláne, ha kikéredzkedik. Nekem az lenne a feladatom, hogy minden emberfia után becsörtetni a budiba és megnézni, hogy tényleg pisil-e az áldott gyermek. Ez hány ember fiának a személyiségi jogát bántja? Az enyémet az tuti igen!

Az én első és legfontosabb feladatom az óra hibátlan megtartása. Jelenleg ez úgy áll, hogy egy minden órán összerakható projektor-laptop konstellációval járom a termeket egész nap. Mire ezt az óra végén szétszedem és válaszolok pár kérdésre, ami felmerül, addigra becsengetnek a következő órára. Azt gondolom, hogy a gép szétszedése és áthelyezése a következő osztály termében elsőbb rangú, mint a portásnéni mellett való strázsálás. De mondhattam volna bármely más helyen való ácsingózást is. Én ugyanis mobil vagyok. Többnyire úton vagyok a kis kofferemmel. Talán hatékonyabb is vagyok így.

A feladatom maximálisan elvégzem. A munkaköri leírásban szereplő "ügyeletet" is beleértve.

Egy kérdés így is felmerül bennem: A tanároknak nem jár 10 perc szünet?? Nem ihatok meg egy pohár vizet? Nem vehetek a büfében szendvicset? Hogy is van ez??

Az ügyelet e formájában egy dologra jó: Összeugrasztani az oktatásban részt vevő minden elemet egymással: A diákot a diákkal; a tanárt a diákkal és a tanárt a tanárral.
Sajnos ennek már látható nyomai is vannak. Gratulálok!

Ahogy a napokban mind több emberrel beszélgetek, örömmel tapasztalom, hogy nem csak nekem tűnt fel a média által az emberekbe sulykolt páni félelem és rettegés a hótól.

Egy héttel a szombati (pénteki) havazás előtt már a Híradó fél órájából 15 perc azzal telt el, hogy a népet hülyítették azzal, hogy vásároljanak be tartós élelmiszerekből, mert itt bizony mindenki éhen döglik, ha nem!

Már ekkor sem értettem... Persze ekkor még 100 ágra sütött a nap. Gondoltam én is, hogy esni fog, ha már ennyit mondják, de azért kétkedve fogadtam a dolgot.

Eljött a szombat, esett egy kis hó, de semmi több. Hideg is volt persze hozzá. De hát milyen idő legyen télen? Legyen hó és legyen hideg. Mi ezen a meglepő?
Egy dolog volt számomra meglepő: a felkészületlenség. Hiába a tömeghisztéria keltése, a városban napokig nem lehetett a közutakon rendesen járni. A hókotró csak mutatóban volt jelen, és akkor sem leeresztett lapáttal. Azt nem tudom, hogy a jelen törvényi szabályozás engedi-e az utak sózását... de lehet, hogy nem... Legalább is erre enged következtetni az a  tény, hogy kedden láttam meg az aszfaltot a főbb utakon. Mi nem a legkisebb utcában lakunk, de itt sem látom az úttestet... Na jó, ma - szerdán már itt-ott igen.

Mi lett volna, ha TÉNYLEG nagy hó esik??

Visszatérve a médiára: Vajon kinek állt érdekében ez a hisztéria? Vagy már annyira nem volt miről beszélni, hogy ezt a lapot kellett elővenni? Esetleg annyira sok mindenről kellett volna beszélni, hogy így könnyebb volt megoldani a helyzetet? Mármint a figyelem eltereléssel. Én ez utóbbit gondolnám.

Persze a gazdaság élinkítése sem elhanyagolható; biztos sokkal több "tartós élelmiszer" fogyott(, nem beszélve a hólapátokról) a múlt héten.

Gyűlik bennem a sok mondanivaló. Tesznek érte egyesek...

Tegnap délelőtt vettem észre hazaérvén, hogy valami nincs rendben a házunk táján. Összevontam szemöldököm és pár másodperces rosszallóan nézés után megállapítottam, hogy nincs meg a postaládánk, vagy inkább a kerítésbe épített lengő postabedobónk.
Mi történhetett?
A felfogásom ugyan lassúnak nem mondható, bár így délelőtt kissé rozsdásabban működik, mint egyébként: Hát RÉZből volt az istenadta....
Ez már sok mindent megmagyaráz...
Nem kellett sokat bámészkodnom, amíg megláttam, hogy a szembe szomszédban lakó apósomék is hasonlóképp jártak.
Pár házzal lejjebb, egy szintén ilyesféle vandalizmus nyomait fedeztem fel. Lehet, volt még máshol is a környékben, de így gyorsan, "csak" hármat vettem észre.

Pár évvel ezelőtt a házszámunkat lopták le... Akkor is gyanús volt a közeg, ahol élek.
Kétfelé választható a "forró nyom":

1. Öreg alkesz a szomszédban
Pár hete a szomszéd véralkesz, akihez gyakran bekopogtatnak a rend őrei (jogosan) nehezményezte egy átmulatott éjszaka után, hogy miért állok fel a járdára kocsival. (Ez persz csak részben igaz; a garázsfeljárónk túl kicsi és így tényleg rálógok a járdára, amelyen egyébként akadálytalanul lehet így is sétálni.)
A nehezményezését nem túl szép szavakkal ecsetelte, mire én azt javasoltam neki, hogy ha már így beivott, inkább menjen haza aludni.
Erre szidalmazni kezdett (a családom - köztük a három éves kislányom füle hallatára) és lassan eltántorgott.
Pár napja állítólag megint kiabált az utca közepén nekem szitkokat, miközben én a kocsiban ültem és szerencsére nem hallottam.
Tehát ő az egyik látens "gyanúsítottam"; persze semmilyen bizonyítékom nincs...
Viszont kapcsolatba hozható a másik "gyanúsított" körrel is, a naponta többször a házunk előtt is elvágtató kisebbségi csoporttal.

2. Kisebbség
Ahogy említettem, a házunk előtt gyakran megy végig egy-két horda. Közel van az a lakótelep, ahol laknak, így majd' hogy nem kikerülhetetlenek vagyunk épp úgy, mint a szomszéd alkesz. Csak velük még haverkodik is.
A legkézenfekvőbb feltevésem az lehet, hogy a kedves szomszéd hívta fel a figyelmüket a mi - és az utca többi posta ládájára.

Hát a felvetéseim ezennel véget is érnének, ha nem történt volna meg az a csúf eset, hogy a postaládánk eltűnésének másnapján felszerelt új, ALUMÍNIUM postaládánkra is szemet vetett az alvilág.
Mondjuk délután 5 óra volt, mikor felszerelésre került és reggel fél 9-re már ez is eltűnt. Fél napig élt nálunk... 

A tanulság? A tanulság az, hogy Magyarország még a Balkán! Hogyan védekezzek? A házat is lebontják, miközben alszok. (Pedig ez csak Jászberény, egy álmos, poros kisváros.)
A rendőrség nem foglalkozik piti ügyekkel, a piti kis színesfém tolvajok pedig ebből palotát építhetnek.
Aki teheti, meneküljön ebből az országból!

A legnehezebb felkelni január első munkanapján. Olyan végeláthatatlan még az éve; azt sem tudom, lesz-e egyáltalán vége. Különösen, ha a jóslatokat is figyelembe vesszük. :)
Rengeteg munka van még a diákok tablóképeivel is. Nagyon tudnak variálni, egyesek azt gondolják, hogy csak rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Kiváló!

Most így, tizennyolcadikán azért már látom az alagút végét. Körvonalazódik a kész tabló még úgy is, ha firkálni én konkrétan még nem firkáltam ebben a témában. De tudom, ha a diákok kitalálnak valamit, abból már közösen fantasztikus dolgokat tudunk majd kihozni. Kár a gőzért.

Ennek a hónapnak a nagy feladatai közé tartozik még, hogy végre találjak egy normális, kevés expószámú Canon 5D fényképezőgépet. Már hónapok óta keresem, többről le is maradtam - anyagi okokból kifolyólag. Így a hónap közepére meg "elfogytak" a piacról. Alig találok ilyen hirdetést; mindenki eladta a cuccát karácsony előtt. (Akinek van eladó, az szóljon!!)

Viszont vettem viszonylag jó áron egy 24-105-ös f4-es L-es Canon objektívet. Le sem merem írni az árát, mert a gyanútlan olvasó megkérdőjelezi az elmeállapotomat is. Minden esetre erre vártam már nagyon-nagyon régen. Remélem, hogy majd a képeim minőségén is tetten lesz érhető ez a változás. Na persze az 5D még majd ezen fog dobni, ha egyszer a kezeim közé kerül! :)

Történések még várhatók e hónapban is, de most mennem kell...
 

Azt mondják az okosok, hogy akkor vagyunk betegek, mikor a szervezet azt mondja: ÁLLJ! És mikor mondja? Ha túl sok mindent csinálsz egyszerre. Ha sok a stressz.

Karácsony két piros betűs ünnepét ágyban, párnák közt kellett töltenem. Enni nem ettem, csak pár szál ropit két napon keresztül. Teát viszont (amit nem szeretek) ittam kancsó számra.
Kevésnek bizonyult...
Először azt hittem, hogy egy könnyed megfázás és csak ki kell aludnom... aztán másnap 38.1-es lázzal ébredtem. Akkor már gondoltam, hogy gáz van, mert utoljára szerintem alsó tagozatban volt hasonló - matekdoga helyett.
Irány az ügyelet. Tulajdonképpen szerintem nem is azokra a kérdésekre válaszoltam, amiket feltett az orvos, ti. nem értettem kristálytisztán azokat.
Pár sikertelen kérdezősködés/mellébeszélés után kaptam egy Ambraxolt, hogy ezzel éldegéljek pár napon keresztül.
Egy napi éldegélés után mára már majdnem jól is vagyok. Ez azt jelenti, hogy már tudok ülni, kérdésekre válaszolni és hát egyáltalán kommunikálni!

Szokták mondani, hogy ha egy férfi egy kicsit is beteg lesz, akkor tuti eljátssza a "Hattyú Halálát". Nem tudom objektíven megítélni, hogy ez most "kicsi betegség" vagy "nagy betegség" volt, de a bennem élő hattyú két napra egész biztos megdöglött!
 

Ez egy nagyon elfuserált nyár.
Egy hét jó idő másfél hónap alatt. Az milyen már?

Egy felnőtt szervezetét is megviseli, nem még egy kisleányét.

Amióta vége az ovinak, én vigyázok a Kismanóra - ha már egyszer tanár vagyok, legyen egy kis jó is az életemben.
De mit lehet csinálni egy hónapon keresztül egy három éves kislánnyal odabenn? Ha esik az eső (vagy nem lehet tudni, mikor dől ránk az ég), nem tudunk kimenni játszóterezni, bicajozni, időt múlatni és benn kell valami szórakoztatót kitalálni apának.

De apa így elvágja magát a felnőtt társadalomtól és egy épp elméjű mondatot sem képes kinyögni délig, amíg anya hazaér.
Kicsit már úgy érzem, nekem is oviban lenne a helyem, olyan sokat játszok. Azt hiszem jobban lefáradok agyilag, mintha tanítanék.

Az utóbbi egy hétben próbáltam váltani és kevesebbet foglalkozni a gyerkőccel - hagy játsszon egyedül is egy kicsit. 10-15 percekre sikerül is a galád terv, de aztán csak történik valami.
Legjobb esetben csak szimplán "pisíííni kell", de előfordul, hogy "most legyek nyuszi" is. Szomorúbb vagyok, ha épp kiömlik egy pohár almalé a szőnyegre, vagy nem szól, hogy "pisíííni kell!"
Ezen a vonalon töltődik el a nyári szünet. Lassan látnom kell, hogy a szünet az valóban a gyerekeké, és én már tényleg nem lehetek az. Csak kiderül számomra is. Pedig de jó volna...

A legjobb, ha legalább annyira van jó idő, hogy pulcsiba kimerészkedjünk. Persze így is viszek a hátizsákomban esőkabátot, esernyőt, de legalább nem benn kell kínlódnunk.

Kinn nagyon jó. Van csúszda, homokozó... Órákig elszórakozik a Kistündér. A büszke apuka pedig csak mosolyogva nézi kis csemetéjét.
Ne legyenek illúzióink. Nem szabad telefonálni sem ilyenkor, mert rögtön sürgős mondanivalója támad a Hercegnőnek... :)

Mindezzel együtt azt mondom, hogy szerencsés vagyok. Sok szülő csak szeretne több időt tölteni a gyermekével. Mindent megadna azért, hogy megtehesse. Én pedig megtehetem. A nehézségeken túl azt kell, hogy mondjam, nagyon sok pluszt ad a foglalkozás, a törődés. Egy spontán "apa szeretlek" azt hiszem elfeledteti a szabadság megvonását.
 

Ezek az olaszok nagyon tudnak valamit. Azaz valamiket! Már többször voltam különböző évszakokban és városokban az országban és mindig ugyan az a tapasztalat. Imádnak élni! Ez persze közhely, mert hát a mediterrániumról ezt már sokan, sokféle képpen elmondták, de ettől még ez így van.

Olyan ez, hogy átléped a hatért és egyből jó!

Kis félsz volt bennem, hogy Bibione más lesz. Ez mégis csak egy turista központ; értelmetlen csillogás és közhely puffogtatással, de nem. Jól megvettek kilóra! :)

Az egy óriási különbség a magyar és az olasz vendéglátás között, hogy legyen az bármi, amit el akarnak adni, mindig arra törekednek, hogy elégedett legyél. 
Az étteremben még inkább feltesznek arra a tányérra plusz két kagylót, hogy fullos legyen az élmény, mintsem ügyesen elkennének valamit a tányéron, hogy olyan legyen, mintha teli lenne.
Az árakra vagy kíváncsi gondolom. Hát azok nem magasabbak, mint a Balatonnál. Ha ügyes vagy, még olcsóbb, mint itthon.
Persze nem közvetlenül a tengerpart mellett kell szállást foglalni és nem kell minden nap étteremben enni. Akkor meglepően olcsón kijössz a pénzedből.

Valahogy a földből sugárzik a boldogság, a kreativitás és valami őserő, amitől jobban érzed magad. Megmagyarázhatatlan.
Persze tudom, hogy az olaszok sem szeretika bevándorlókat; ott letelepedni biztosan nem lenne egyszerű, de ki kell menni időnként feltöltődni. Most érzem csak igazán a hiányát, hiszen legalább 4 éve nem voltam a mostanit megelőzően.

Gyerekkel külön jó a kiruccanás, ugyanis imádják a gyerekeket. Mindent megtesznek a gyerekek öröméért, kényelméért. Ez persze ránk szülőkre is visszahat, mert ettől mi is megnyugszunk. Soha ilyen jó nyaralásunk nem volt.
 

Kemény két héten vagyunk túl. Az érettségi tanárnak és diáknak egyaránt kemény feladat. A diák négy éves tudásáról ad számot, amin túl van maximum négy óra leforgása alatt. Nem mondom, hogy igazságos egymás után négy-öt tantárgyból számon kérni a négy éves anyagot, de legalább gyorsan túl vannak rajta.
A tanárok viszont reggel fél nyolc és délután hat között folyamatosan vizsgáztatnak. Ja, és számolnak, hogy miképp lehetne megadni az egyébként jó képességű diákoknak a jobb jegyet. Leszívta az energiáimat, pedig én csak egy mezei rajztanár vagyok.

Az idén nyolc diákom érettségizett rajzból. Nagyon jó munkát végeztek; sok ötös lett és kevés négyes. Még sosem volt hármas senki rajzból. Talán tényleg csak az érdeklődők választják ezt a tárgyat. (Tavaly rosszabb eredmények születtek.)

A rajz érettségi becsapós. Alig meri valaki választani, mert nincs iskola, aki számon kérné ezt rajtuk. DE! Nagyon sok iskola - főleg a tervezősök (pl.: építészmérnöki, tervezőmérnöki...) nagyon komoly rajz alkalmassági vizsgát rendez a nem odavalók kiszűrésére.
Persze hiába mondom a gyereknek, hogy ez várható... nem érdekli még harmadikban és negyedikben sem biztos. Ellébecol és mire decemberben eljut a tudatáig, hogy mi vár rá áprilisban, már többnyire késő.
Én úgy vagyok vele, hogy ha már úgy is "kell" rajzolni (a felvételire) - ami sok időt vesz igénybe -  akkor már két legyet egy csapásra, ha ezt a tárgyat választom "választható érettségi tárgy"nak. Szerintem ez tök logikus.
 

Valahogy egy hónapja lehet, hogy beindult az úthenger. Összeraktam a cuccost, amit azóta is pofozgatok. Elkészült úgy 5-6 sorozat. Persze ez még mindig nagyon kevés, de legalább már tudok gyakorolni. Egyik tesztfázis sem volt súlyos bukta, itt-ott midig akadnak kimagasló képek. És persze kevésbé kimagaslók is. Főleg ezekből tanulok. Rájövök a magam kárán is, mitől lesz beégett vagy épp alulexponált egy fotó. Hogy kell az árnyékokat kezelni... Szerencsére gyorsan lereagálom a dolgokat. :)

Ahogy írtam is, a stúdió készen áll. Egy kicsi problémám azzal még van, hogy csak egy szürke hátterem van, de ez sem olyan veszélyes. Van egy jó csajos rózsaszín függönyöm is. :) Már szeretném, ha lassan beérkeznének az első látogatók is, bár igaz, mindennek megvan a maga ideje. Készítettem egy honlapot is, hátha ez kedvet csinál:
www.wix.com/nagytomsk9/foto
Tudom, hogy idióta egy cím, de ennél a wixnél nem lehet normálisan elnevezni az oldalt, ellenben fantasztikus oldalakat lehet gyártani.
A stúdió honlapja folyamatosan frissül, amint túl vagyok egy-egy fotózáson. Érdemes időnként vissza-vissza nézni.

Az árak megállapításánál vagyok egy kicsit elbizonytalanodva. Sokat nem szabad kérni, keveset meg nem érdemes. Tanulmányoztam más stúdiók árfekvését és felszereltségét, ezekhez képest igyekszem majd belőni az én áraimat.

 

Április másodikán, szombaton rendezte meg Szolnokon a Varga Katalin Gimnázium az immáron hagyományossá vált Jász-Nagykun Szolnok megyei Rajzversenyt. Jászberényt tíz diák képviselte. Hárman a Liskából, hárman a Lehelből, hárman a Gyakorlóból és egy fő a Terplánból érkezett a megmérettetésre.

A feladat a rutinosabbaknak már ismert volt:
Portréban választani lehetett egy fiút vagy egy lányt,
Csendéletben pedig egy geometrikusabb és egy szabadabb- virágcsendéletet.

Szerintem nehéz volt. Különösen a geometrikus csendélet, tele csupa ívvel, ovállal, hengerrel. A berényiek persze most is jól teljesítettek függetlenül attól, hogy melyik témát választották.
Nekem már az is tetszett, hogy a 40 főből 10 jászberényi volt. A megye negyede. :)

A zsűri elnöke idén is Verebes György volt. Ő a Szolnoki Művésztelep vezetője és már évek óta vállalja ennek a nemes versengésnek a levezetését. Hozzáértése, szakmai elhivatottsága azt gondolom példaértékű ebben az országban.
A Liskából Palásty Anikó megyei harmadik lett színes csendélet kategóriában, míg a Lehelből Dér Virág portréban ért el hasonló eredményt. Pataky Bogi - szintén a Lehelből különdíjat kapott a valóban fantasztikus pittkrétával készült munkájáért.

Idén a munkák már nem csak a beavatottak előtt váltak ismerté, hanem a szervezésnek köszönhetően most hétfőtől (2011. április 11-től) a szolnoki tiszapART moziban is megtekinthetők, ami azt gondolom, hogy kiváló bemutatkozási lehetőség a fiatal alkotók számára.

Már nagyon izgulok!
November végén, december elején döntöttem el, hogy belevágok, és megépítem a saját stúdiómat. Nem sok tapasztalatom volt a stúdiótechnikában, de szerencsére kaptam segítséget. Ezt nem lehet papírból megtanulni, ha lehetne, már profi lennék szerintem - ezt majd csak a gyakorlat fogja megtanítani nekem.

A felszerelés beszerzése rendkívüli körültekintést igényel. Anyagi helyzetem nem kifejezetten mondható rózsásnak, kölcsönt nem szívesen veszek fel, így kénytelen-kelletlen be kellett látnom, hogy nem tudok nagy és komoly vakukkal elindulni.

Blueboxot is szerettem volna építeni, de ahhoz négy darab egyforma, 500Ws-os, vagy nagyobb vakura lenne szükségem. Ezek legolcsóbbika is olyan 70ezer forint körül van. Ez még csak egy, és állvány nélkül értendő.
Talán érthető, hogy erről jelenleg le kellett mondanom. Bár az e-bay felé nagyon kacsingattam, ahol potom áron lehet mindenhez hozzájutni, de sajnos lenyomozhatatlan... Vagy ide ér, vagy nem, nem kapok garanciát, nem tudom senkihez kötni az árut, ha valami baja lesz... túl nagy a rizikó.

Ezért aztán a lehető legolcsóbb változatnál maradtam: Négy darab régi, használt Broncolor vakut vettem. Az eladó volt olyan kedves, hogy hozzá adta az állványokat, a beállítóizzókat (sajnos csak kettő volt neki) és még softboxot is. Nem is merem leírni, mennyiért, de nagyon olcsóért. Ráadásul az eladó maga garanciát vállalt az eszközökért és segít, ha valami baj lenne velük.
Tőle vettem még egy nagyon klassz Manfrotto állványt is. Ez talán a legértékesebb darabja a "gyűjteményemnek".
Egész olcsón jutottam hozzá egy régi, de használható kültéri "mini stúdióhoz". Ezekhez még állványt kellene szerválnom.
Nagyon olcsón kaptam kisméretű papírháttereket is portréfotózáshoz.

Kénytelen voltam boltban megvásárolni a rádiós vakukioldómat, de ez sem volt annyira drága. A Mikrosatban vettem... azt hiszem ők nagyon értnek a stúdiótechnikához és ráadásul segítőkészek is. Jó ideje regisztráltam náluk, ők pedig heti egy-két alkalommal küldik "Dr. Blitz Fotósiskoláját" emailben. Hasznos.
Ha már ott jártam, vettem egy nagy derítőlapot is ezüst és arany színben.

Az Ikeából is választottam stúdiós cuccokat... Minden féle "rongyokat", anyagokat, szőrméket, amelyek jó hangulatot képeznek a stúdióban. Ja, meg egy szőnyeget is.

A netről rendeltem háttértartó rendszert, nagyon bízok benne, hogy a héten az is megérkezik. A stúdióm fala viszont tartogathat még meglepetéseket... Falfűtéses rendszerű, így nem lehet csak úgy akárhová furkálni. Remélem mihamarabb kiderül, hová lehet és hová nem.

Kisebb átszerelések várnak még a vakukra, remélem mindezeket gyorsan és hatékonyan meg lehet oldani. Ezt és a falfurkálást leszámítva majd'hogy nem akciókészen várom a megrendelőket.

Szeretnék még venni legalább két-három állványt. Vennék még egy arany ernyőt és két beállítóizzót. Kell még egy derítőlap tartó is. Azt hiszem ennyi. Ja, meg egy karfa nélküli kanapé, dönthető háttámlával.
Ha az olvasók közül valakinek van ilyen cucca eladó (olcsón), akkor jelezze! :)
 

Hétfő éjjel már nem tudott aludni. Olyan erős köhögőroham jött rá, amely sok-sok órán keresztül tartott. Természetesen mi sem tudtunk aludni emiatt és sajnos sokat segíteni sem. Rengeteg mézet is kapott, minden féle köhögés csillapítót, de semmi sem használt.

Kedd reggel az első út a gyermekrendelőbe vezetett, ahol még egy kicsit rosszallóan is néztek ránk, miért nem vittük azonnal a kórházba, mert ez tényleg durva volt. Nem túlzok, ha azt mondom, percenként 60-at köhögött. És minden percben köhögött, órákon keresztül!
Én asztmás-allergiás vagyok (voltam), de ilyet még én sem láttam.

A kórházban rögtön le stipi-stopizták. Nem mehet haza három napig.

Az első nap ahogy észrevettem estig csak Ventolint kapott. Aki asztmás, az tudja, hogy ez az a pipa, amit roham esetén kell használni. Én nem tudom, hogy az orvosok/nővérek ezt tudják-e, de ezt csak nagyon ritkán szabad használni, mert hozzá szokik a szervezet.
Volt, hogy ezzel nem voltam tisztába, és mindig, ha volt egy kis  problémám a légzéssel, befújtam. Először csak két-három naponta kellett. Aztán már naponta, majd naponta többször is. Le kellett szoknom róla.
Ebből kapott a három éves (sincs) lányom napi 4-5 szippantást. Nem örültem neki, de nem tudtam mit tenni, ez használt. Legalább is felületesen biztos.

A főorvos azt mondta, hogy ez lehet, hogy csak ilyen egyszeri alkalom és soha többet nem fog fulladni, ne beszéljünk még idejekorán asztmáról. Jó, ne beszéljünk. A lányom azóta egyre jobban van, már rosszalkodni és hisztizni is van ereje. Ez jó jel... Holnap reggel remélem hazajöhet. Végre!

Ami nagyon jó ebben a kórházban azon túl, hogy a személyzet nagyon-nagyon kedves, hogy van lehetőség arra is, hogy a szülő benn aludjon a kicsi gyerekével. Egész nap vele van az anyukája és persze munka után én is.
 

A lányom áprilisban lesz három éves. Közeleg az óvoda, amit már mindannyian nagyon várunk.
Ennek persze egyik kritériuma, hogy a "jelölt" szobatiszta legyen.
Ezzel van összefüggésben a mai bejegyzésem is.

Evelin január végéig rácsos ágyban aludt. Nagyon szerette. Mi is szerettük, mert ha egyszer már benn volt, onnan már nem tudott kimászni. Ha nem is akart elaludni, maximum 10 perc bömbölés után jobb híján elaludt.

Január végén kitaláltuk, hogy már nagy lányról van szó... vegyük le az ágy oldalsó rácsát, hogy bármikor ki tudjon jönni. Ez nagyon tetszett a kisleánynak, egész nap "gyakorolta" az ágyból való ki s be mászkálást. Este már ott ülve játszott.

Sokat akartunk egyszerre elérni... utólag látom... Pelenka nélkül, bugyiban van a lányka, aminek persze megvannak a hátulütői. Gyakran megvannak.
Ezen este is így történt... este kilenckor bepisilt az ágyba, játszás közben. Ez még önmagában nem tragédia, de a matracot aznap már nem tudtuk volna száraz állapotba hozni, így kényszermegoldásként a "rendes" gyerekágyában kellett aludnia. A sztori kedvéért elmondom, hogy azt is szereti; a délutáni alvás bevezető szakasza, a mesélés ott zajlott eddig is.
Sikerült is zökkenőmentesen az új ágyban aludnia este. Másnapra ezen felbuzdulva szétszedtem a rácsos ágyat és felvittem a padlásra. Ennek ő örült is. Ellenben azóta nem hajlandó a délutáni alvásra. Ennek következtében a reggel hét órás kelést nem tudja időre kipihenni és délután hatra kezelhetetlenné válik. (Pedig délután egyre is látványosan elfárad...van is mért.) Sír, nyávogva beszél, dobál, stb... Este fél7-7 óra tájban indulhatott a fürdés, és aztán legkésőbb 7-fél8kor az alvás. De ez nem megoldás.
Ha kipihent, nem pisil be. Ha nem, akkor hisztizik, amit mi nem tűrünk, összeveszünk és "bosszúból" bepisil. Ha van délutáni alvás, nem pisil be. Ilyen egyszerű. Igaz, hogy magától sosem szól az utóbbi hónapokban, hogy kell neki, de ha "erővel" rábeszéljük a bilire ülésre, akkor sikerül és ő is elégedett.

Szerintem az egész egy nagyon komoly pszichológiai probléma. Én azt gondolom, hogy az egész kulcsa a délutáni alvás. Ha ez sikeres, egy tündéri kislány a jutalom. Ha nem, akkor a büntetés maga a kisördög.
Nem tudom, hogy lehetne rávenni az új ágyban az alvásra délután. (Este mindig tökéletesen megy.)

Ha valakinek van ötlete bármely opcióra, segítsen!!!!!!!
 

A suliban évek óta én készítem az osztályfotókat. Ez több okból is praktikus. Mivel ismerem őket, tudok egyéni kívánságokat is teljesíteni és sok képet készítek, hogy mindenki elégedett legyen.
Árban sem vetem el a sulykot; majd'hogynem bekerülési költség áron megcsinálom. Persze, van egy kicsi hasznom rajta, de ebből nem jutok el Balira... inkább csak egy hétig fedezi a reggelimet.

Ez persze a "hivatásos-profi" fotósokat teljesen kiidegeli. Lehet, hogy többen találkoztatok már az iskolák kedvelt (?) osztályfotósával, Dzsordzsmájküllel. A fazon évekkel ezelőtt énekelt is egy G.M. hasonmásversenyen. Szerintem legalább húsz éve járja az iskolákat osztályfotókat csinálgatva. Nincs kétségem afelől, hogy jól is dolgozik.
Úgy tudom, hogy 13×18-as képeket ad 400 forintért. A fotós árakat ismerve ez még nem is olyan sok.

A sok az, ahogy viselkedik. Pár éve már kitiltották az iskolánkból a bunkóskodása miatt.Beront a terembe óra alatt és a tanár legnagyobb megrökönyödésére félbeszakítja az órát és "berendezteti" a termet. Készít három (egyébként jó) felvételt és minta mutatása nélkül megkéri az osztályt, hogy egy héten belül képenként X összeget fizessen be.

Ennek lett vége egy pár éve. Én akkor átvettem a stafétát. Nekem egy Canon EOS 350d gépem van-beépített vakus. Emiatt "csak" kültéri képeket szoktam készíteni az osztályokról. Ezek után jöhet némi PhotoShop. Kis vágás itt és ott, világosítás, sötétítés, ha kell... Végül profi fotósnál hívatom elő. Még ő is igazít rajta. Egész jó képek szoktak születni (és ezt nem én mondom). Osztályonként 10-20, de megesett már, hogy 40 felvétel is születik. Egyéni bánásmódban részesítem őket, hiszen nap, mint nap találkozok velük, nem is tehetném meg, hogy "átvágjam őket" vagy nyerészkedjek.

Ezért is lepődtem meg, mikor a múlt heti Dzsordzsmájkül jelenés után az egyik osztály elmesélte, hogy leszólta a képeimet. Azokat a képeimet, amelyeket ő sosem látott. Idézem: "A béna rajztanár béna képei"... :)

Tuti, neki jobb gépe van, mint nekem. Nem is vitatom. Tuti, hogy klassz vakuja van, emiatt ő osztálytermekben készíti a felvételt - én ezért nem (egyenlőre). A fotózáshoz nekem is van "közöm"... erről már beszéltem. Így nem állja meg az sem a helyét, hogy "Neki hogy esne, ha én mennék be órát tartani?!" Mert ilyet is mondott... :) Ja, meg, hogy "Biztos nyerészkedik." :)))))))))

Hát, kedves G.M. utánzat. Nem nyert...

Biztos mérges volt, hiszen a suliban alig egy pár osztály (akiket nem tanítok és elsősök) kért a munkájából, arra hivatkozva, hogy "a rajztanár már készített"...

Na, és mi lesz, ha majd ténylegesen beindítom a bizniszt?? (Persze a liskások mindig olcsóbban kapják meg, amíg ott tanítok.;))
 

Kiállításmegnyitón jártam. Már megint... persze. Az van, hogy már annyi ilyen van, hogy ha csak olyanokra megyek el, amin kiállítok, az már telíti a naptáram.

Szintén a J Galéria volt a helyszín. Szegény J Galéria... Olyan lelkesek, olyan jószándékúak. De mint tudjuk "jószándékból és lelkesedésből nem lehet megélni". Nemes a cél, jó a szervező... kevés a vásárló(erő).

Egy újabb próbálkozás volt a mai is részükről. Most a képek olyanok, amiket el lehet adni egy jólszituált országban. Tudjátok: A környékbéli tájról, városról készült festmények, fotók. Ezek kapós termékek jobb helyeken.
A minőségre sem lehetett panasz. Tényleg jó művészek állítottak ki (már ha magam is ide sorolhatom). Igényes munkákat láttam főként naturális stílusban.

Amit még szeretek az ilyen helyeken az az, hogy sokakkal csak ilyen helyeken tudok találkozni és beszélgetni. Hol hétköznapi, hol kultúrális, vagy akár várospolitikai kérdésekről. A beszélgető felek többnyire egyet értenek a sarokpontokban:
Sok az érték, de kevés a felvevőpiac. Röviden így lehetne jellemezni a beszélgetések eszenciáját.

Nálunk, ebben a kisvárosban egy galériára alapozni azt gondolom nem túl bölcs gondolat. Itt mindenki ismer mindenkit. Ha valaki képre vágyik (ritka), az elmegy az ismerőséhez és már van is neki. Szerintem mindenkinek van útja legalább egy festőhöz...

Végezetül álljon itt a megnyitó, melyet csak tökig csavart hangerővel lehet épphogy hallani. :)

Nagy terveket szövögetek... Szeretnék egy fotóstúdiót nyitni!
Úgy érzem, ez egy nagy légüres tér itt Jászberényben. Sokan készítenek profi felvételeket... de nem Jászberényben. Gyűjtöm az eszközöket, a helyem úgy néz ki, meg lesz. Bízom benne, hogy a tudásom is.

Muszáj valamit kezdeni magammal és azzal, amit tanultam, mert szimplán egy tanári állásból nem lehet eltartani egy családot. A rezsi aránya a fizetésemhez képest kábé megduplázódott (vagy triplázódott) az elmúlt öt évben. Nagyon durva a helyzet.

Úgy érzem, ebben a szakmában van mit keresnem és persze van még mit tanulnom is. Azt hiszem sok barátom van, akire támaszkodhatok ebben a kérdésben és effektíve rövid idő alatt belejövök a stúdiótechnikába. Már hetek óta tanulmányozom az eszközöket és azok árait. Sajnos még csak elméletben...

A legfontosabb szerintem nem is maga a technika, hanem inkább a szem. Szerencsére sok jó visszajelzést kaptam már a fotóimra, így nem félek annyira a minőségtől. Képesnek érzem magam a feladatra.
Az üzleti részben meg bízom benne, hogy támaszom is lesz. Másképp nem megy.
 

Egy szalagavató mindig nagy esemény egy iskola életében. Az iskolába járók számára pedig egyszeri és megismételhetetlen örömünnep.

Olyan furcsa nekem ezt újra- és újra átélni... Az enyémet utáltam. A szalagtűzésen túl jó, ha 10 percet vettem részt rajta. Nem éresztem túl felemelő eseménynek. Na persze ennek az is volt az oka, hogy nem értettem, mit is kell ünnepelni azon, hogy épp azon kell gondolkodnom, vajon sikerül-e egyáltalán az érettségiig elevickélnem?! Nagy kérdések foglalkoztattak, sokkal fontosabbak annál, mintsem egy szalag feltűzése. Szégyenérzettel is meg kellett küzdenem a nagyon gyászos jegyeimet illetően... Mit is ünnepeljek??

Az utóbbi évek diákjai ilyeneken már nem nagyon aggódnak. Kissé felhígult a rendszer, buktatni sem nagyon szoktak a kollégák. Nincs is nagyon mit szégyellniük (jegyileg) az jövő bajnokainak. Így hát felszabadultan dáridóznak hajnalig.

Öröm nézni őket! Kivirulva, könnyedén, vidámkodva lebegnek a föld felett pár lépéssel. Ez természetesen engem is feltölt. Valójában azt nem értem, hogy miért is nem élveztem én a sajátomat?! (Fentebb persze ezt már fejtegettem...)

Hagyomány, hogy ezen az eseményen "dolgozom". Viszem a "kis" fényképezőm és az elém perdülő lányokról-fiúkról készítek pár felvételt. Se nem objektív, se nem szubjektív ez az "anyaggyűjtés", hiszen nem a saját kedvemre, hanem Nekik dolgozom, viszont mivel nem én vagyok az esemény "hivatásos" fotósa, nem is szaladgálhatok a táncosok között. Az apparátusom sem nagyon tenné lehetővé, hogy egy ekkora területet bejárjak. Így hát maradnak azok, akik előttem vannak. Persze, ha valaki fotogén, arrúl több képet is készítek. Nem is lehetne kihagyni.

Az est végére alaposan megfájdul a fejem a sok hunyorgástól. A java még hátra van ilyenkor. Itthon jön a képek rendbetétele. Kis utómunka PS-el és mehet a résztvevőknek ingyért... Ennyit megérdemelnek. (Vagy nem?!)

Az angol nyelv tanulását hivatalosan a középiskolában kezdtem. Az orosszal párhuzamosan. Már korábban tanulgattam szavagat, sok közűlük azóta is a szókincsem képezi. Főként a Guns N' Roses dalszövegek érdekeltek, ezeket fordítgattam... Tehát sok trágár szót is megtanultam idejekorán.

A középiskolában nagyon lazán vették a nyelv tanítását. Volt, hogy olyan tanított, aki magyarul egy szót sem tudott... Nem volt s nyelvtan, se semmi, csak énekeltünk Beatlest, Bob Dylant, Nirvanát...

A főiskolán már komolyra fordult a dolog. Tanulnom kellett, hogy ne bukjak meg. :) Tanultam is, de érdekes módon akkoriban ez annyira nem érdekelt. De ekkor tanultam effektíve a legtöbbet.

Tavaly szeptemberben intenzívebb lett a kapcsolatom a nyelvvel. Heti egy alkalommal kezdtem el járni magántanárhoz. Azt hiszem, nagyon hasznos a képzés. Viszonylag rövid idő alatt megtanultam beszélni. Így vagy úgy, de beszélek.

A tanárom szerint itt volt az idő a középfokú nyelv vizsgának. Ugyan csak a szóbelinek ugrottam neki az Origó pártfogásában, de ma nekiugrottam.

A beszélgetős rész a "könnyebb". Nagyjából sejtettem, miről fog menni a diskurzus; fel is készültem. Jobbnál jobb szófordulatokat eszeltünk ki, amiket én meg is tanultam. Egész jó kis példamondatokat tudtam (volna) mondani. De ehelyett csak makogtam. A legprimitívebb módon adtam elő magam; nagyon elégedetlen voltam magammal.
Ehhez képest szerintem túlértékeltek; kaptam 33 pontot. EZ az origónál nem olyan rossz.

Délben kezdődött a "listening" - a magnóhallgatás. Mostanában itthon is hallgatgattam ilyesmit; bíztam magamban.
Volt egy szöveg, amit háromszor adott elő a "hang". Nekem ebből kellett kihámoznom a lényeget. Nyolc kérdés volt, összesen húsz pontért. Nekem legalább 9-et kell ebből ahhoz elérnem, hogy sikerüljön.

Úgy jöttem ki, mint egy vert sereg. Miközben hallgattam, jegyzeteltem ceruzával. Az idő lejárta után írtam át a "tudásom" tollal. nagyon kevés idő volt rá.

Most nagyon izgulok, hogy sikerült-e. Pedig nem szoktam.
 

A katonaság igen nagy gondban lehet, ha lasszóval fogja a jövő katonáit. Most ez történt. Szolnokra szerveztek egy kis kirándulást a jászberényi ifjaknak kedvcsináló gyanánt.

Reggel 8-kor indultunk a lehető legrosszabb időjárási viszonyok között. Induláskor szimplán csak hideg volt, latyak és hó felváltva. Szolnok határában már szálingózott a hó, a belvárosban már lefagyott az égi áldás. Sikerült is egy kisebb balesetet összehozni oly' módon, hogy egy piros lámpánál belénkcsúszott egy Fiat. A busznak és nekünk hál' Istennek semmi problémát nem okozott az eset, ám a fiatal fiatos nem járt ilyen jól. Mi két perc alatt tovább álltunk, de neki a későbbikben is emlékezetes lesz ez a kis kaland.

Meg volt tehát a ráhangolódás a katonai pályára (szerintem nincsenek véletlenek). Nagy nehezen megérkeztünk a Szolnoki Repülőtérre. Ekkor már az ónos eső olyan szinten zuhogott, hogy alaposan belassult az erőltetett menet. Gondolom, hogy a vendéglátóink is vágtak a programon, de így is egy örökkévalóságnak tűnt.
Bementünk egy 20 éve leadott utasszállító belsejébe. Itt sem volt meleg, de legalább nem esett a fejünkre a lé. A legnagyobb élmény még így is ez volt, hiszen a diákok beülhettek a pilótafülkébe és nyomkodhatták a gombokat, amik szerencsére mindegyike réges-régen hatástalanítva van.
Ezután roncsnézés kövekezett. Toporogva meg-meg álltunk egy-egy roncsnál, ahol közölték velünk, hogy ezt és ezt a gépet mikor tették le végleg és milyen fegyverzete volt. Ennek az érdekes manővernek a csúcspontja az volt, mikor az összetört/teljes alkatrészeket lehetett megtekinteni... Biztos elég rétegműfaj... Nem tudom felfogni, hogy ez embereknek milyen pluszt tud adni. Persze biztos tud. Ennél messzebb tőlem talán nem is áll semmi.

Miután végig vacogtuk a repülőmúzeumot, végre fedett program várt ránk. Egyfajta hadtörténeti múzeumot láthattunk, különös tekintettel a kötelező katonaság százakárhány éves történetére. Azt kell, hogy mondjam, hogy ebben már volt némi érdekesség. De valahogy ez olyan "perverz" élmény, amolyan katasztrófaturistás. Legalább annyira érdekes, mint pl. egy kivégzőmúzeum egy vár pincéjében. Érdekes, de borzongató. Mindezt alátámasztva egy-két tiszt a látogatókat követve kommentálta a látottakat. Olyanokat meséltek, hogy milyen szenvedéseken átmenni egy bakának, és úgy általában a katonáknak. Milyen nagy a bürokrácia és milyen nehéz kibírni.
Az egyetlen pozitívumként azt említették, hogy "De kibírtam!"
Ennyi? Ez a lényege a katonaságnak? Szenvedjek a semmiért, hogy a végén azt mondhassam: Kibírtam? Mindezt katonaság nélkül is elintézhetem... A hétköznapok legalább ilyen kemények...

Biztosan nagyon fontos az "edzésben levés", de hogy ez legyen az életem célja... azt már nem. Ezek a katonák kezdetben szívnak, később szívatnak.
Azt nem tudtam eddig megfejteni, hogy konkrétan mit dolgoznak?! Láttam, hogy a Hemóban szaladgálnak az irodisták, de hogy mivel és miért... Támadás nem ért bennünket tudtommal. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen országnak, mint Magyarország, miért van szüksége katonaságra? Ha veszünk pár harci gépet, az ki ellen fog megvédeni? Tudjátok, mennyibe kerül egy harci gép egy darab (!) gyakorlata? Csak annyi, hogy felrepüljön egyszer? Majdnem egy millió forintba!!! És miért? A semmiért!
Nagyon haragszom erre az intézményre. Egy nagy pénznyelő.
Egy pozitív oldala van: Mikor segítenek az árvízkárosultaknak. De ez alapján beolvadhatnának a katasztrófavédelembe is. Azok legalább dolgoznak.
 

Tegnap, mikor visszaértem a diákokkal az első órai kiállításlátogatásból, már felbojdult a tanári. Mindenki lázasan hadonászott, magyarázott, a számítógép köré gyűltek és tapintható volt a feszültség.

Mi történt?
- Hárman meghaltak. Dani is az autóban ült...
volt az első információm. Az első szünetben még nem, de a másodikra már kiderült, kik voltak az autóban. A hatból kettőt ismertem.
A sofőr tavaly érettségizett nálunk. Alapvetően csöndes srác volt. Mindenki tudta róla, hogy nem érdekli az iskola, a tanulás, csakis a tánc. A tánc volt a mindene, az élete. Emiatt aztán sokmindent el is nézett neki a tantestület. Tényleg fantasztikusan táncolt. Úgy tudom, fel is vették a Táncművészeti Egyetemre.
A másik srác, akit ismertem - bár főleg csak látásból - a 31 éves súlyos sérült. Róla mindenki csak szuperlatinuszokban tud beszélni. Kivételes ember. Okos, szerény, tisztelet tudó, érzékeny - hiszen művész ember. Ovis kora óta ismerem.

Az már kiderült, miért voltak hatan az autóban, de még mindig nagyon furának tartom, hogy mehettek szembe a forgalommal. Mivel a sofőr nem volt ittas, csak a rossz látási körülmények és a gondatlanul felfestett és kitáblázott kereszteződés lehet az oka a tragédiának.
Most olvastam erről egy szerintem alapos cikket. Mindenkinek ajánlom.

A harmadik (nagy) szünetben már minden hozzánk járó népitáncos sírt. Szörnyű érzés volt úgy órákra járni, hogy a fiatalos jókedv helyett mindenütt a gyásszal találkoztam.
 

Négy alkalom; két hét... Alapvetően hosszú idő egy apuka számára. Minden esetre elvégeztem a jászberényi agykontroll tanfolyamot.

Már olyaqn régóta ebben élek, hogy azt kell, hogy mondjam, minden, amit hallottam, már ismert volt előttem.
Édesanyám majd' 20 éve végezte el, feleségem pedig idén. Én az elmúlt években sokat olvastam a témáról, érdeklődtem és ezt-azt már használtam is. Sikerrel. Ezek a sikerek mozdítottak abba az irányba, hogy nekem is el kell végeznem

Azért is volt jó, mert bizonos relaxációk, programok nem sajátíthatók el otthon.

Viszonylag könnyen tudok alfa állapotba kerülni ilyen körülmények között. Ihhon nehezebb. Többnyire már este jutok el odáig, hogy relaxáljak, viszont ekkorra már olyan fáradt leszek, hogy nagyon gyorsan elalszok.

A kurzus végén voltak intuíciós gyakorlatok is. Többségében jó intuícióim voltak, de voltak hiányosságaim is. Ez gyakorlással fejleszthető. Minden esetre megdöbbentő, hogy egy totál ismeretlen emberről miféle információkat tudunk szerezni csupán "rágondolással". Minden képpen elgondolkodtató ez olyan emberek számára is, akik nem hisznek az efféle dolgokban. Csak annyit mondhatok: működik!