A nem mindennapok

Már nagyon rég nem írtam festészetről, azaz arról, amit időnként művelek.
Alapvetően nem szeretem a tájképeket, csendéleteket. Nem nézni nem, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy nem érzem igazán nagy volumennek, ha valaki szimplán lefest egy házat. Emiatt nem is festettem még ilyet (tán csak egyet-kettőt vagy hét évvel ezelőtt), csak arcom volt, hogy ez nem nagy kaland. Nem érdekel a téma különösképp. Van előttem olyan példa, akik állandóan ezt a két dolgot ismételgetik.

Aztán a sok elvontkodás után idén januárban úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudok továbblépni, ha nem megyek kicsit vissza a gyökerekhez. Témám volt is; két éve fényképeztem két izgalmas házat:

A Pipacs utca hetet a színe miatt választottam. Nem gyakran lát az ember mélypirosra festett házat. Ráadásul az ajtók és ablakok sötétzöldre vannak festve - tehát komplementerek, ami még vonzóbbá teszi az épületet festő szemmel. Tavasszal nagyfejű, átlátszó virágok (nem tudom a fajtáját) vannak a ház előtt, ami még tovább árnyalja a képet.

 A másik érdekes ház, vagy inkább kerítés itt van nálunk, az Álmos utcában. Egy világos-türkiz kerítés, ami majd-kidől tavasszal a mögötte lévő sok-sok virágtól, most télen szimplán csak repedezett. Érdekesen tagolódik a fal. A világos sávot megbontja egy mélypiros ajtó, majd fehér fallal folytatódik tovább. Mindez télen, erősen deres időben. A kerítés/fal előtt sárga díszfüvek hajlonganak, vagy inkább görnyednek a dér alatt. Ettől féltem legjobban. Ezt, a "dzsumbujt" a legnehezebb festeni. Momentán most elégedett vagyok a végeredménnyel, de persze a végső szót az idő fogja kimondani felette.

Mindkét téma azért kedves nekem, mert naponta látom mindkettőt. A Pipacs utcán majd' minden reggel keresztülmegyek, mikor dolgozni megyek; az Álmos utcai ház pedig majdnem szomszéd; a játszótérre menet megyünk el mellette elég gyakran.