A nem mindennapok

Kicsit úgy érzem magam a dedikált dobverővel és dedikált pengetők ürügyén, mint aki világcsúcsot úszott egy marathoni úszóversenyen, csak épp ezt senki se látta.

Hiába vannak nekem ereklyéim, a világ nagyobbik fele értetlenül bámul, hogy "most akkor mi van?", mert rajtam kívül úgy érzem senkinek nem mond semmit az a két-három szó, hogy "Alice in Chains".

Már volt, hogy meséltem nagy elánnal, de a válasz merő érdektelenség, közöny volt.
El kéne gondolkodnom a dolgokon. :)

Na jó, persze nem érdekel, mert én tudom, nekem jó és imádom, de ezen túlmenőleg már nincs semmi. Annyi zavar csak, hogy nem tudom kellőképpen megosztani az örömömet. Vacsizni sem szeretek egyedül....

Ma "majdnem" szerencsém volt a rajz szakkörrel. Alapvetően ez a legjobb három óra a héten, de ha ezt megelőzi X agyszívó tanóra, akkor már délutánra lezsibbadok annnyira, hogy ne sajnáljam nagyon, hogy hamarabb hazamehetek.
Ma időre egy tanuló jelentkezett rajzolni. Egy ügyes! Mert ha legalább olyan, aki le van maradva, akkor pótolhattunk volna, de így egy valaki már előrébb lesz, mint a többiek. Rajzolgattunk egy órát (tényleg, egy órát is rajzoltunk!), majd mentünk haza. Már majdnem tényleg elindultam, mikor az ajtóban megjelentek ketten, hogy jöttek szakkörözni. Hát, így már nem lehet lelépni... :) Végig nyomtuk a kötelező köröket. Végül eljutottunk olyan szintre, hogy az egy iránypontos perspektívát már ne kelljen még egyszer nekik elmondani. EZ jó, mert most harmadjára mondtam el...

Itthon két felkérés is várt. Egy gyermek rajz pályázat zsűrizése és egy kisfiú portré rajzolás. Mind a kettő nagy öröm, remélem jól is fog sikerülni. Rég rajzoltam már. Mostanában inkább festek.