Ma olyan volt, ami még soha. Fotóshoz vittem a kis családom. Először nagyon idegenkedtem az ötlettől, hiszen magam is fotózom. Állítólag nem olyan rosszul.
Miért is ez az egész? A feleségemnek régi vágya volt már, hogy egy műtermi sorozat készülhessen a kislányunkról (ahol persze ő is feltűnhet. Meg én is.). Ezt én nem tudom itthon produkálni műterem híjján. Alapvetően nem kemény dió ez. Van egy kis-közepes méretű szoba, aminek a végében egyszínű háttereket lehet változtatni, két oldalról meg lámpa és visszaverődő felület van. Ha ezt megveszi az ember, nagy baj már nem is lehet - feltéve, ha nincs nagyon rossz szeme.
A fotósunknak nincs. Jó kis Nikon gépe van, jó felszerelése és hozzá nagyon laza; hiszen ilyen kisgyereket máshogy konkrétan lehetetlen fényképezni. Prüntyögött, énekelt, bohóckodott neki, csakhogy a megfelelő helyen táncoljon és vigyorogjon.
Ez ebben a nehéz. A fény be van lőve egy félméterszer harminc centis területre, azon túl nem működik a gépezet. Ott kell produkálni, ott kell a gépbe nézni.
Mi is prüntyögtünk, énekeltünk, táncoltunk és komplett hülyét csináltunk magunkból egy tök idegen ember előtt, de nem gáz... úgy néz ki, jó képek fognak születni. Természetesen mutatok majd...
Evelin jól bírta. Kb. két óra hosszát tartott a buli. Konkrétan az, mert hisz' zene-tánc... stb... Nem is sírt, meg lettünk dícsérve. n de miért is sírt volna... Nem olyan ő. Csak ha fáradt. Délelőtt mindig aktív.
Azért az fura, hogy Jászberényből el kell menni 50 kilóméterre, hogy normális fotóst találjunk... Hogy lehet az, hogy nálunk nincs? Esküszöm megfordult már a fejemben, hogy bele kellene vágni egy ilyen üzletbe...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.