A nem mindennapok

Ahogy azt tegnap(előtt) is írtam, van még a tarsolyban népművészeti ihletésű kép. Nem tudom, miért, de amibe egyszer beásom magam, abból nehezen tudok kikecmeregni. Elég lett volna tavaly festeni két képet arra a kiállításra és kész. A témát nem sikerült lezárni. Valamiért mindig folytatni kell...

A ma bemutatott képet azt hiszem egy vagy két hete fejeztem be. Volt vagy három neki ülés, mire elkészült. Nem nagy kép; olyan 30-40 centis, de megkínlódtam vele a látszat ellenére. Pedig már az elején szilárd elképzelésem volt a befejezésről.
Aztán menet közben változtak a dolgok...:) Fix volt, hogy két nagyobb formát akarok zembe állítani egymással úgy, hogy a kontraszt nagy legyen közöttük. Ami változott, hogy a jobb oldali víztornyot egy kicsit rokonítottam a bal oldali stilizált növénnyel. Menet közben tetszett meg a középső világos csík is, amit benne hagytam a képben, egy új síkot teremtve ezzel.
A kép alján és tetején végigfutó pirosas-rózsaszínes csík is csak a befejezés előtt nem sokkal vált hasonlóvá.
Az utolsó pillanatban mozdítottam kia teljes szimmetriából a növényt is, a felső "karjának" elmozdításával, így nem lett az a statikus, unalmas egymás mellett álló formaegyüttes. Legalább is remélem.
Színbeli elképzeléseim nem sokat változtak a két csíkot leszámítva. Egy halvány, fehérrel erősen tört háttér előtt látható a fő formák sziluettje.
 

Lehet, hogy már elegetek van a sok népművészetből, az is lehet, hogy nincs, minden esetre van még a tarsolyban népművészeti téma. Tán egy óriás posztba kellett volna besűríteni az összeset.

Az eddig bemutatott két kép ugyanúgy szűcsmintákból átmentett téma, mint a mai. Sőt; ugyan azon lap oldalaiból kölcsönöztem (loptam) mindahányat. Miért? Mert ezt vélem a legautentikusabbnak. Ezt egy olyan asszony gyűjtötte, aki a mai napig is használja ezeket. Egy helyi díszítőhímző kör vezetője, de legalább is nagy öregje.
A múlt században még igazán nagy jelentősége volt a jászoknál a subának. A jászárokszállási szűcsök országosan a legismertebb és legjobb minőségű árut készítették. Úgy tudom, az általam használt elemek is tőlük származnak.
Ezt a képet kétrészletben festettem meg. Lehet, hogy illúzióromboló, de hónapokig állt a kép úgy, hogy a motívumok nélküli háttér árválkodott felragasztva a táblára.
A háttér miértjére nehezen tudok magyarázatot adni. Van rá persze. Az volt az alapkoncepcióm, hogy csak elkezdek egy festői-világos hátteret, és rá mintegy ellensúlyként festek valami kevésbé festői, egyszínű szigorú (ez nálam geometrikus) formát. Ez többszöri átfestés után el is készült, de nem voltam vele megelégedve. Vártam, hogy majd beúszik a nagy ötlet.
A nagy ötlet aztán végül nem tudom, hogy beúszott-e, a lényeg az, hogy készültünk erre a MAGYARázat kiállításra. Már ugyan megfestettem minden képet, amit oda szántam (az előző posztok erről szóltak), de nem hagyott nyugodni a téma. Ott motoszkált a fejemben, ahogy közeledett a kiállítás időpontja. (Mondom: előtte hónapokkal már elkészült a másik két munka.)
Hogy a belső feszültségem kielégítsem, ennek a képnek is "magyar"nak kellett lennie. Nem tudtam elvonatkoztatni más témára. Tehát lehet, hogy ez egy kényszer-kép, de belső kényszer kép, az biztos.
Így nyerte el a harmadik réteggel a végső formáját. Van egy széles ecsetvonásokkal készült világos alap; van egy hasonló ecsetvonásokból álló sötét és formákból álló geometrikus jellegű (ijesztő) réteg és a legfelsőbb réteg egy vékony, áttetsző ornamentika. Már most így jobb azért. Nekem legalább is.
Ugyan a kiállításra nem került ki - anyagi okok miatt. Mert iszonyú drága a keret...

Vicces cím. Akár valami kínai pornófilm címe is lehetne, de nem az. Igazából a tegnapi poszt folytatása ez.
Mint ahogy tegnap már írtam, tavaly augusztusban volt egy kiállításunk MAGYARázat címmel, amire a jászsági népművészet virágmotívumait használtam fel.
Ehhez a képhez is innen szereztem az ihletet:

Az előző képpel ellentétben itt inkább a világos, élettel teli színeket használtam. A zöldes árnyalatok eleve jellemzők rám, ami ezen a képen szintén szerepet kaptak:
Főként hideg színeket használtam, még a háttér sárgáit sem érzem túl melegnek a képen. A fő motívum sötét színeiben is megbújik itt-ott egy-egy pirosas árnyalat, de a cél az volt, hogy ezek épp csak annyi szerepet kapjanak, hogy ne legyen egyhangú a színhang.
A kompozíciót csak úgy, mint a Vesevirág esetében úgy választottam meg, hogy ne a statikus, kiegyensúlyozott hatást kapjam, hanem visszaköszönjön a növényi ornamentika folytonos váltakozása, dinamikája, ha úgy tetszik, növekedése. Ezért választottam az átlós kompozíciót.
Mindezek erősítése végett az ecsetmozgás is sokszor kiszámíthatatlan, lendületes minőségre alakítottam.
A mozgás képzetét az is segíti, hogy a fő motívum alatt visszaköszön a "vezérfonál" világos kék árnyalatban.

Volt egy nyári kiállításunk - MAGYARázat címmel. A központi témánk a névből adódóan a magyarság volt. Erre a kiállításra én a népművészetet hívtam segítségül. Több képet is festettem erre az alkalomra, ebből mutatom most be a Vesevirág címűt.

Sokat gondolkodtam, mitől magyar a magyar, mitől vagyunk miazok, akik. Sőt, tovább mennék: mitől vagyunk mi jászok magyarok? Mi határozhatja meg a jász identitásunkat a magyarságon belül. EGyáltalán a jászok magyarok-e és ha azok, akkor miért és mióta. Először is elgondolkodtam ezekről az alap kérdésekről. Olyan kérdések ezek, amelyek tán meg sem fogalmazódnak bennünk a mindennapi lót-futiban, de így, egy adott téma kapcsán felszínre kerülnek.

Én a népművészetben kerestem a választ. Ez tán a leg egyértelműbb "helyszín", ahol el lehet kezdeni a kutatást:
A könyv úgy tudom, tavaly jelent meg, de ezek a lapok már évekkel korábban hozzáférhetők voltak számomra.
Az itt látott minták felhasználásával indultam neki a kép elkészítésének. Célom az volt, hogy a modern festészet találkozhasson a népművészettel. Utólag olvastam, hogy ennek már neve is van (bár ezt magamtól is kikövetkeztethettem volna): Neofolklorizmus.

A kompozícióm úgy alkottam meg, hogy az a bizonytalanság, ne adj' Isten az esetlegesség képzetét keltse. Emiatt nem pont középre helyeztem, és emiatt nem szimmetrikus a kompozícióm.
A színválasztást tulajdonképpen nem indokolta semmi, egy nem túl harsány, visszafogott színharmóniát képzeltem el hozzá.
A méret az, ami miatt tiszteletet parancsol a motívum. Talán e miatt lehet az a képzetünk, hogy a népművészet egy fölöttünk álló, meghatározó elem az életünkben még akkor is, ha nap mint nap nem foglalkozunk a kérdéssel.

Az apropóját, hogy pont ma választottam témának ezt a képet az adja, hogy ma jártam a Hamza Múzeumban. Ott pedig megláttam az egy hónappal ezelőtti Szolnok Megyei Néplap Jászsági Civil Kurázsi című mellékletét. Ennek címlapján fedeztem fel ezen festményemet... kissé meglepett, de örülök neki.
 

Tényleg csak azért, hogy megmutassam, milyen az, amikor elvont a kép, a mai alkalommal a "Csápok" című kompozíciómat mutatom be. Szabadkozással kell kezdenem; igazából ez nem az én képem. Azaz mégis. Mindjárt megmagyarázom:
Mikor a Hamza Múzeumban dolgoztam, egy nagy leltározásnál kezünk ügyébe akadt egy tenyérnyi kis firkálmány. Hamza D. Ákos festőművész-filmrendező kis tollvázlata volt. Talán, ha tovább él, ebből a kis firkából is egyszer egy nagyméretű olaj-vászon kép kerekedett volna ki. Szegény ezt már nem érhette meg.
Úgy gondoltam, hogy nem sértek kegyeleti jogokat, ha befejezem azt, amit ő el(sem)kezdett. Festek egy képet a vázlata alapján. Kicsit megismerve az ő személyiségét, végignézve az interjúit az a benyomásom volt, hogy most így a síron túlról örülne, ha lenne befolyása a mára és ezt általam elérheti. Bízom benne, hogy nem forgolódik a sírjában ezek után sem.

Lássuk, miről is szólhat a kép?! Nagyon nehéz megmondani. Én ugyan a "Csápok" fantázia nevet adtam a "közös gyermeknek", de magamat ismerve ez még simán változhat, ha jobban megismerem majd a képet.
Először is a vázlatból azt szűrtem le, hogy ő is sötét-világos kontrasztot használt volna. Abból gondolom, hogy a vékony fekete (vagy inkább kékes) vonalak nem érvényesülhettek volna máskülönben.
Kompozíciója szimmetrikus. Ebből arra következtettem, hogy mindenképpen inkább pozitív, statikus élményről lehet szó, mint valamilyen komor témáról. Az egész kép szerkezete laza, könnyed, lebegő.
Színeimet teljes mértékben én választottam - figyelembe véve Hamza iránymutatását a sötét-világos kontraszttal. Egy fehérrel erősen tört sárgás-pirosas (tehát meleg) hátteret választottam, lehetőleg festői hatáskeltésre törekedve; ne legyen túl homogén. A kép alsó részeibe kevertem egy kicsit a fő forma kékes színeiből, így talán érzékeltettem egy kicsit a mozgás élményét is. (Azaz a lebegés élményét, nem valami gyorsan suhanó dologról lehet szó.)
A "főszereplő" a feketés sötét kék és a helyenként a majdnem fehér világos kék színek közt ingadozik. Alapjában a világos háttér előtt egy sötét foltként jelenik meg a két négyzetet (keretet) keresztező, semmibe vevő egymásra merőleges kissé girbe-gurba vonalak. Olyanok, mintha egy felsőbb inteligencia akaratát kényszerítené az alatta lévő keretekre. Lekorlátozza, lefedi, már-már uralja őket. A kép mondanivalója szerintem pont ez. Az inteligencia uralma az anyag felett.
 

Kezdem élvezni a festmény-magyarázatokat. Azt tervezem, hogy körbejárom az elmúlt hónapok (évek?) termését.
Talán annyi haszna lesz e partizánakciónak, hogy remélhetőleg azok is megértik majd a képeimet (és másokét is), akik elsőre legyintenek, hogy ezek csak valami absztrakt agymenések.
Volt tegnap egy olyan élményem, hogy feltöltöttem azt a képet a facebook-ra, amelyet pár napja úgy mutattam be, mint egy lejárt lemezt, mint egy képet, ami felett igazából eljárt az idő, egy lerágott csont: fal, ajtó, bokor... semmi más. Semmiképp sem szántam elvontnak, vagy érthetetlennek. Aztán jött egy jóhiszeműnek szánt komment egy volt csoport társamtól - aki tán a fősulin legjobban is rajzolt - hogy "kezdek átmenni elvontba, de legalább festek". Én meg csak meresztgettem a szemem, hogy miért lehet azt mondani egy ilyen képre, hogy "elvont"? Mi az, hogy elvont? Mit jelent ez a szó? Komolyan nem értem; ha már egy szerintem naturális téma, naturális feldolgozásban is az... "De legalább festek"... Na ja... még ha "elvont" (értsd: értelmetlen, szar) is. Ezt jól megkaptam burkoltan. Tanulok az esetből.

Ide persze jobban merem a "szarjaimat" felpakolászni. Tényleg csak a hardcore (és talán (meg)értő) blog olvasók vetemednek ennek az olvasására. Ettől függetlenül valóban meg van bennem az az exchibicionizmus, hogy meg akarom mutatni a váliágnak, hogy miket is "csinálok" - ezáltal kicsit magamat is.
Azon persze el lehet gondolkodni, hogy ez az exchibicionizmus jó dolog-e, hasznos-e a társadalomnak, vagy csak épp annyira, mint amennyire Fekete Pákó. Elvégre ő is mutogatja a "tehetségét", pont, mint én, bár nem feltétlenül kellene neki.
 

Tavaly augusztusban rendezte meg Palkó Tibor Munkácsy-díjas festőművész Jászberényben a XIX. Art-Camp művészeti szimpóziumot. Minden évben kitalál egy témát, amely bizonyos szabadságot engedve a meghívott művészeket új művek alkotására ösztönzi. Idén ez a téma a "Jász Szent" volt, ami a Hamza Múzeum készülő könyvének (a Szobrok a Jászságban) ihletésére jött létre, és amely az idáig elkészült fotók alapján konstruálódott. Egy előadást tartottunk Besenyi Vendel helytörténésszel a témában, majd ki-ki meglátogathatta azt a keresztet-szakrális emléket, amely leginkább felkeltette az érdeklődését.

Tavaly nyáron a fotózáson kívül sok másra nem volt időm. Az ebből az anyagból létrejövő kiállításon is csak egy fotósorozattal jelentkeztem, de a téma túlontúl a szívem csücske, így nem hagyhattam annyiban a dolgot. Kellett, hogy érlelődjön az a kép, ami végül megszületett idén januárban:
Ha igazat kellene mondanom (és mindig kell), akkor be kell vallanom, hogy a kép plágium. A festmény alapja egy félresikerült nyomat. A témában fotóztattam a diákokat már három éve is. Ezt a keresztet, a Szlifka keresztet - Rácz Kati fényképezte Jászfelsőszentgyörgy határában. Én egy kicsit átszerkesztettem photoshoppal és az iskola tintasugaras nyomtatóján nyomtattam ki - hibásan. Lepergett a lapról a festék fele. Nekem így jobban is tetszett, mint az eredeti, ezért megtartottam, várva a megfelelő pillanatra, hogy újra elővegyem és dolgozzak kicsit rajta.
A munkafázis első része azt volt, hogy a keresztetkitakarva ragasztószalaggal festettem meg a hátteret, majd a hátteret kitakarva dolgoztam a kereszten. Így hoztam létre kicsit jobban túlozva ezt a már a fotón is létező fény-árnyék kontrasztot.
A figura sematizálása is célom volt. Egy fotó-festmény fúziót akartam létrahozni úgy, hogy egyik se konkuráljon a másikkal. A fotós elemek maradjanak meg fotós elemként, a festmény része viszont ne mutasson fotós elemeket. Így nem is kívántam a figura alakját naturálisan megdolgozni. Ezzel azt is elmondtam, hogy a Krisztus ábrázolások általában sematikusak, elég hasonlatosak egymáshoz (bár külön érdekesség lehetne egy Krisztus-összehasonlító elemzés sorozat... majd egyszer....), másrészt nem célszerű "saját Krisztust" teremtenem sem, hiszen az a vallás megcsúfolása a kép mágikus szemléletének értelmében. (Isten teremtette-e az embert, vagy az ember teremtette Istent?) Azt gondolom, hogy ennek a képnek a boncolgatása igen messzire elvisz bennünket, ezért megállok itt a kapuban. Mindenki gondolhat e felől, amit akar!
A félreértések elkerülése végett még egy gondolatot írnék az esztétikai vonalról. Nem gondolom, hogy egy keresztrefeszített Krisztus szép látvány. Szerintetek pl. Grünewald szépnek szánta az Isenheimi oltár Krisztusát? Kitennétek a nappaliba, vagy az ebédlőbe? Nekem sem a szépség volt a kulcs... Bár színben szerintem harmonikus.
 

A mai festmény-bemutató a bevásárlás köré szerveződik. Az "ihletet" az adta, hogy iszonyú sok nyugta halmozódott fel a téli szünetben, sőt; az után is.

Első körben felragasztottam őket egy nagy, 50×70-es lapra, majd úgy hagytam hetekre. Gondolkodtam, mit is lehetne kezdeni egy nagy felületnyi nyugtával. A karácsony elég intenzív élmény mindannyiunk számára és amikor készült a kép, pont mindenki erről beszélt. Na meg arról, hogy nem az számít, mennyiért vásároltad a karácsonyi ajándékod, hanem, hogy milyen jó érzés adni. Ez a szép gondolat és a vele ellentétben meghúzódó valóság fúziójaként egyszerű tussal egy sablonból másoltam le a mintát. A felirat is ilyen dzsúzos, nyálas ömlengés, ami ilyenkor kötelező. Ennek ellenpólusaként a hideg számjegyek úgy gondolom, kellő lórúgást ad a léleknek. Ehhez kapcsolódva használtam kizárólag a fekete-fehér megoldást; így is a kontrasztot akartam érvényre juttatni. Tehát ezért nincs benne szürkeskála.

Mindezzel együtt nem gondolom, hogy a fenti munkám lenyűgöző lenne, vagy hogy a maximum, amit ebben a témában nyújtani lehet. Emiatt megpróbálkoztam a másik véglettel is - olyan képet is akartam készíteni, amely ellentétben a fenti grafikus, minimál, plakátszerű megoldástól festői, színes és szöveg nélküli. Az 50×70-es lapra felragasztott januári-februári

Már nagyon rég nem írtam festészetről, azaz arról, amit időnként művelek.
Alapvetően nem szeretem a tájképeket, csendéleteket. Nem nézni nem, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy nem érzem igazán nagy volumennek, ha valaki szimplán lefest egy házat. Emiatt nem is festettem még ilyet (tán csak egyet-kettőt vagy hét évvel ezelőtt), csak arcom volt, hogy ez nem nagy kaland. Nem érdekel a téma különösképp. Van előttem olyan példa, akik állandóan ezt a két dolgot ismételgetik.

Aztán a sok elvontkodás után idén januárban úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Nem tudok továbblépni, ha nem megyek kicsit vissza a gyökerekhez. Témám volt is; két éve fényképeztem két izgalmas házat:

A Pipacs utca hetet a színe miatt választottam. Nem gyakran lát az ember mélypirosra festett házat. Ráadásul az ajtók és ablakok sötétzöldre vannak festve - tehát komplementerek, ami még vonzóbbá teszi az épületet festő szemmel. Tavasszal nagyfejű, átlátszó virágok (nem tudom a fajtáját) vannak a ház előtt, ami még tovább árnyalja a képet.

 A másik érdekes ház, vagy inkább kerítés itt van nálunk, az Álmos utcában. Egy világos-türkiz kerítés, ami majd-kidől tavasszal a mögötte lévő sok-sok virágtól, most télen szimplán csak repedezett. Érdekesen tagolódik a fal. A világos sávot megbontja egy mélypiros ajtó, majd fehér fallal folytatódik tovább. Mindez télen, erősen deres időben. A kerítés/fal előtt sárga díszfüvek hajlonganak, vagy inkább görnyednek a dér alatt. Ettől féltem legjobban. Ezt, a "dzsumbujt" a legnehezebb festeni. Momentán most elégedett vagyok a végeredménnyel, de persze a végső szót az idő fogja kimondani felette.

Mindkét téma azért kedves nekem, mert naponta látom mindkettőt. A Pipacs utcán majd' minden reggel keresztülmegyek, mikor dolgozni megyek; az Álmos utcai ház pedig majdnem szomszéd; a játszótérre menet megyünk el mellette elég gyakran.

Már a címmel is tévedek, de az életérzés miatt ezt kell írnom. Igazábol a Jászberény HC mérkőzött meg a Skate Trek Masters csapatával.
Miért is adtam akkor ezt a címet a posztnak? A Lehel HC számításaim szerint 1996-ban lehelte ki lelkét, ami abból adódott, hogy a privatizált cég új vezetői (Electrolux) nem voltak hajlandók koloncként felvállalni egy jégkorongcsapat működtetését. Azaz ennél árnyaltabb a helyzet. Abban az időben született egy szabály az OB1-ben, miszerint bajnoki mérkőzéseket csak fedett pályán lehet lebonyolítani. Jászberényben nem volt ilyen, de hajlam mutatkozott volna a lefedésre. Pénz viszont nem. Ezért hát, mint tudjuk, a csapat is szép lassan feloszlott. A játékosaink zöme a Dunaferrbe igazolt, ahol nyertek bajnoki címet Dunaújvárosnak is.
A berényi csapat igazi adu ásza az ukrán sor volt. Ők vagy hazamentek és ott is megállták a helyüket, vagy a már fentebb említett klubban folytatták. Bár azt hiszem, csak Pavel Mihonyik (a kapus) tett ilyet.

A Skate Trek Masters pedig az "öregfiúk" csapata. Az öreg válogatott. A korosztály igen változatos; a 40 évestől a hatvan valahány évesig sok mindenki játszott benne. Miért is írtam, akkor hogy ez a "Fradi"? Mert a csapat fele oda való. Pindák, Szajlai, Hudák... Nem voltak valami népszerűek Berényben. Most viszont minden ős-szurker epedve várta őket.

A berényi csapat nem kifejezetten öregfiú csapat volt. Egy-két régi arc ugyan volt benne, de többségében azokból a harmincas srácokból áll, akik vagy épp-csak kaptak játék lehetőséget annó 95-96 táján, vagy már épp csak lecsúsztak róla. Na meg még fiatalabbak, akik "csupán" lelkesek és persze egy-két ötvehez közelítő lelkes apuka alkotja a csapatot. Tehát szögezzük le: ez a csapat igazából nem "A" Lehel HC volt.
Nem edzenek naponta, mert a jég bérleti joga nem olcsó. Az edzőnek úgy dobják össze a kétszáz forintot fejenként alkalmanként. Tudják, hogy ők már nem lehetnek válogatottak, hogy ez csak hobbi, de azért hajtanak.

A meccs úgy indult, hogy az először jégkorongmeccsen járó haveromat az érkezésünket követő harminc másodpercben vállon lőtte Hudák egy koronggal. Aztán odajött elnézést kérni, valamint azt mondta, hogy jobb, ha odébb megyünk. Kezdetnek nem rossz; legalább bemelegedtünk.
Aztán elkezdődött a mérkőzés. Majdnem pont olyan volt minden körülmény, mint '96-ban. Fáztunk a palánk mellett; az emberek forralt bort és teát szürcsöltek. Egy bácsika rendületlenül üvöltötte, hogy "Hülye vagy Hudák!" - aki erre kikacsintott az öregre... Tehát minden a helyén volt. (Ezután még odaszúrta, hogy "Még mindig hülye vagy Hudák!")

Az első gólra maximum perceket kellett várni. Aztán ezek igen nagy sűrűséggel követték egymást... 8-0-as állásnál a lelkes "Lehel" szurkerek azt kezdték skandálni, hogy "csak szopatunk!", bár ezt ők sem gondolhatták teljesen komolyan. Csak a megszokás... Én még egy "Alamizsna"-t is megkockáztattam úgy a tizedik táján... szintén csak úgy megszokásból.
A végeredményre már nem mernék fogadni, annyira nem volt "közvetítés" vagy kommentár. De azt tudom, hogy tíz körül lőtt az "ellen" és egyet lőttünk mi. De annál a gólnál volt olyan szurkolás-üdvrivalgás, mint régen. A szurkolással sosem állt hadilábon a csapat. Nagyon erős a hagyomány, nagyon sok "Lehel induló" létezik, amelyeket nagyon sokan ma is tudnak. Erre bizonyítékként szolgált ez az este is.

A mérkőzés majdnem teljes mértékben fair-play volt. Természetesen kiállítottak egy játékost a "Fradiból" sportszerűtlen játékért, amit a közönség nagyon jó néven vett. Meg akarták őt ölni... Az iram persze nem az volt, amit egy jégkorongmeccsen megszokhat az ember. Tudom, hogy a 90-es évekre az "álló hoki" volt jellemző a magyar csapatokra, de ez a lassúság az én szememnek már bántó volt. Messze még az OB1 srácok, de mi töretlenül szurkolunk!!

Ma nyugodtabb napom volt. Szép-nyugodt... csak egy órán kellett ordibálnom. Azon se végig. Az már jónak számít? Nálunk annak.

Nem is érdekel, mert végre itthon vagyok és vár a hétvége. (Mert ugye pénteken nem dolgozom.) Ma van a "Torkos csütörtök", ami azt jelenti, hogy a kijelölt éttermekben fél áron lehet enni. Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy reális áron - azaz az átlag ember pénztárcájához mérten - lehet büntetlenül étkezni.
Szeretem az ilyet. Szeretek étteremben enni. Nem kell utána elpakolni, mosogatni; előtte nem kell boltba menni, órákat tölteni a kaja elkészítésével, a család férfitagjának pedig nem kell megakadályozni a gyermeket abban, hogy abajgassa a család főzős tagját. Kevesebb harccal jár!
Ahogy ezeket írom, kezd is megkordulni a gyomrom. Az ebéd ma kritikán aluli volt. Na nem a feleségem követte el (ő nemis tud rosszat), hanem a suli menzája kotyvasztott valami furát. Marhapörköltnek nevezték el a kreálmányt. Nem akarom őket bántani, tudom, hogy nem azért olyan a kaja, amilyen, mert nem tudnak főzni, hanem azért, mert a lehető legminimálisabb pénzből kell kihozniuk a legmaimálisabb ételeket napról napra. Gondolom kénytelenek a legolcsóbb (és legsilányabb) alapanyagokból "válogatni". Az egyszeri ember is csak annyit tudna ehhez hozzáfűzni, hogy "szarból nem lehet várat építeni". Hát én is így gondolom.

Mi este a Steak House-ba megyünk. Már vagy 3-4 éve nem voltam ott. Akkor ugyan nem főztek rosszul, de nagyon sokat kellett várni a kajára és keveset is adtak. Úgy tudom, azóta sok minden megváltozott náluk, és tán elsősorban az olasz konyhára cuppantak rá. Hát ebben bízva várom az este hat órát.
 

Sajnos ma már értek olyan élmények, amelyek miatt 2008-ban pályát módosítottam.

Az egyik végzős (fiú) osztályban szinte lehetetlen volt órát tartani. Felkínáltam a lehetőséget, hogy most vagy a következő órán szeretnének (!) dolgozatot írni, mire ők a mai napot választották. 10 kérdést tettem fel egy szavas válaszokat várva. Mind a 10 primitív, egyszerű kérdés volt, elméletileg bárki tudott volna rá válaszolni.
Az egy dolog, hogy volt, aki nem tudott és volt, aki mindre tudott - mert ez így normális; mindenkinek joga van hülyének lenni.
Az bántott aztán, hogy már a dolgozat alatt is folyamatosan szólnom kellett a nagyobb hanghatások miatt, de utána úgy viselkedtek, mint a fél őrültek.
Gondoltam, gyorsan megbeszéljük, mik lehettek volna a jó válaszok, így percek alatt mindenki megtudhatja hanyast kapott. A 10 szót kb. 20 perc alatt tudtam elmondani, mert egyeseknek (vagy inkább többeseknek) kényszeres szófosása van. Megint mások Humor Heroldoknak képzelik magukat azt képzelve, hogy másokat a béna poénjaikkal szórakoztathatnak. Na, hát ebben nagyot tévedtek.

A torkom szétüvöltöttem, ami nem szokásom, de most konkrétan fáj is. A sok hülyéje azon túl, hogy túl van egy dolgozaton, semmit sem tanult belőle. Kérdezem én: Mi értelme van ilyen ökröket bármire okítani??

Két éve a sorozatos ilyen élmény hatására lett elegem és menekültem el az iskolából. A fejem szétmegy tőlük, ami nem hiányzik különösképp. Persze tudom, hogy máshol, más miatt megy szét az ember agya, de 30 18 éves ifjú magamutogatása tán erőteljesebb sokkhatásba tud torkollni. Mára elegem van. Bízom a pozitív folytatásban.

Ahogy azt már pár poszttal lejjebb írtam, a diákokkal Hamza filmeket néztünk. Beáldoztam rá két órát, csak, hogy lássanak valami nívós hazait is. A magyar film hőskora sokkal jobb, mint eddig gondolták.
A filmelemzés viszont számukra új fogalom. Na nem is konkrétan nívós filmelemzésre gondoltam, csupán a szereplők jellemzésére. De sajnos az ő fogalmaik szerint ez azt jelenti, hogy a netről kapjunk le valamit gyorsan és amíg szól a zene a fülembe, agy nélkül lemásolhatom "ennek a tanárnak".
Sajnos az eddig beérkezett dolgozatok 80%-a erről tett tanúbizonyságot. Jó esetben átfogalmazta a diák, de az esetek többségében még erre sem vetemedett.

Mit lehet ilyenre lépni? Hát szinte semmiképp, mert végül is utána járt. "Vette a fáradtságot". Dicsérni sem lehet, hiszen idegen tollakkal ékeskedik. Mi a teendő? Nem egyszerű. Én hármast adtam arra, aki szimplán lemásolt valamit, ha átfogalmazta, akkor négyest, ha önálló volt, akkor ötöst. A köztes területeken nehezen mozgok.

A szám íze mégsem keserű, hiszen elmondható, hogy a "gyerekeket" érdekelte, lekötötte a film. Pedig majd 70 éves alkotásokról van szó. (Egy szoknya, egy nadrág, Ördöglovas, Külvárosi őrszoba.)
 

Olimpia van. Minket, jászberényieket ez különösen érdekel, mert az olimpiai csapat nem kis százalékát teszik ki a mi olimpikonjaink: Huszár Erika és Darázs Péter nekünk hazai versenyző.
Sajnos az első nap már kiestek azt hiszem minden versenyszámból, amiből csak lehet, de hát szerintem nem is volt elvárás tán semmilyen eredmény. Az persze tény, hogy a váltó négy éve a negyedik lett - hozzáteszem; nem kis szerencsével. Majd' mindenki kiesett előlük. De nem gonoszkodok, nem véletlen az, hogy pont ők lehettek azok, akik ezt a bravúrt elérték akkor. Nagyon büszke vagyok rájuk, hogy most is kijutottak, de azt hiszem ezt a város nevében is mondhatom.

A másik esemény, ami az Olimpiával kapcsolatban ma eszembe jut, az a szegény grúz szánkós, aki a nyitó nap előtt az edzésen olyat bukott, hogy a kórházban belehalt sérüléseibe. Nem értem, hogy történhetett. Sok szerencsétlen véletlen (?) összjátéka kellett ehhez. Talán Massa legutóbbi balesetéhez tudnám hasonlítani.

Nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a pálya tökéletesen alkalmas egy ilyen verseny megrendezésére. A szánkó jó állapotban volt, a szánkós nem egy kis vidéki kezdő suttyó volt és mégis. Nekem ne mondja senki, hogy egy pályát úgy kell megépíteni, hogy ha valaki bármely ponton hibázik, az meghal... Ilyen nincs! Vannak "véletlenek", amiket nem lehet kivédeni, de a pálya vonala nem ilyen. Az a véletlen, ami Massával (vagy Sennával) történt, arra nem lehet felkészülni egy versenyzőnek, de itt másról van szó.

Ezeken az eseményeken kívü még nem sikerült odafigyelnem a versenyekre. Remélem hamarosan láthatok pár síugrót, vagy jégkorong meccset. A jégtánc mega sífutás ami egyáltalán nem érdekel. Szégyen és gyalázat! :)

Nekem tetszik az Ikea. Tudom, sokan szidják, hogy tömeg gyártás, meg olcsó szarok... lehet. De az is biztos, hogy nagyon jó tervezőik vannak és nagyon figyelnek a középosztály ízlésére. Mindenhez van minden, azaz a gombhoz is választhatok kabátot. Nekem ez tetszik.

A gyerekosztály fantasztikus. A gyerekek mindennek játszhatnak, amiket árulnak (jó, tudom, értem a marketingjét), miközben csak az egyik szülő jelenléte szükséges. A másik vidáman leskelődhet.

Az étterem rész a kedvenc. Családi kedvenc. Igyekszünk minden alkalommal (évente 3×) mást és mást enni, de eddig még semmiben sem csalódtunk. Választani is tudni kell... Ma húsgolyókat (fasirtot) ettünk, ami isteni volt. Meg rántott fetasajtot, amit még eddig nem ettem máshol. Tetszett nagyon!
Az ital választék is nagy; még sehol nem ittam vörösáfonya levet. Jó!

Vettünk bútort is; egy kommódot. Fa és furnér keveréke, de nagyon stabilnak néz ki. Volt egy kis nehézség azzal, hogy beférjek vele a liftbe és bevarázsoljam a kocsiba, de ennyi belefér. Már a szerelésben is profi vagyok. A gyerekszoba is teljesen onnan van... mára igazi szerelő-profivá váltam. Jó, segített a feleség is! :)

Tehát a mai napom a kisvárosi-középosztály legszebb álmait tükrözte. Gratulálunk Tamás; ön jól választott!
 

Ma Evelinnél egy újdonsült kis barátnő volt látogatóban az anyukájával. Én is most láttam őket először.
A kislány másfél hónappal "idősebb" Evelinnél, és már folyékonyan beszél. Bármiről lehet vele kommunikálni. Az anyukája mesélte, hogy tegnap Luca (a barátnő) kijelentette, hogy "Én most kommunikálok!" Nem semmi... ez a mai fiatalság... :)

Nagyon örülök, hogy ban egy Evikénkkel hasonszőrű kislány, akivel játszhat. Akitől tanulhat. Ráadásul nagyon aranyos, szimpatikus, jólnevelt és nem utolsó sorban szép kislány.

Egész délelőtt kézenfogva szaladgáltak fel s alá a nagyszoba és a gyerekszoba között - természetesen nagy felfordulást hagyva mindenhol maguk körül. De hát ez a csepp korosztály már csak ilyen.
Időnként kifejezték egymásnak (és nekünk) a kölcsönös szimpátiájukat egy cuppanós nagy puszival.
Hol az egyik, hol a másikuk hívta fennhangon a barátnőt, ha épp két lépéssel lemaradt egyikük.

Nem tudom, melyik az a kor, mikor igénylik a gyerekek a gyerek társaságot, de én Evelinen most januárban vettem észre erőteljesen ezt. Eddig is elvolt más gyerekekkel, hol így, hol úgy, de hogy konkrétan játszon valakivel, megosztva a játékát, ezt csak az utóbbi hónapokban érzékeltem. Fontos, hogy szocializálódjon; ne csak felnőttek társaságában legyen. Könnyebben is tanul gyerektől. Pl.: A keresztannyától, aki a legfiatalabb a szűk családban a maga 24 évével. Hát tőle mindent elsőre elfogad.
Minden esetre forszírozzuk majd még ezt az új ismeretséget, ami mindkét fél számára gyümölcsöző lehet, hiszen Lucának sincs más kortárs barátnője. Ámen! :)
 

Tegnap este - magam sem tudom, hogyan - de az órámat egy órával odébb sikerült állítanom. Már az is furcsa volt így utólag, hogy elalvás előtt 23:30-at mutatott a kijelző. Eddig nem szoktam fennmaradni... Ma már tudom, mi történt! :)

Tehát reggel ránéztem az órára és elégedetten konstatáltam, hogy magamtól ébredtem, óra nélkül, de pontosan; így nem is vártam meg a jelzést, hanem kikapcsoltam és vidáman kibattyogtam a fürdőszobába. Itt tudatosult bennem, hogy valami nem stimmel.

Nem estem kétségbe - már vissza nem fekszem, viszont kaptam plusz egy órát, amit félig-meddig sikerült művészeti célokra fodítanom. Egy hónapja elkészült 30×30-as kép-alapomat fejeztem be. Nem nagy dolog technikailag, de nekem nagyon bejön. A meleg szín tetejére fehér kontúrral jégcsapot rajzoltam. Persze tudom, hogy kissé modoros "irodalmi" illusztrációt tettem le az asztalra ezzel, de talán megbocsátható, hiszen kedvenc underground zenekaromtól "idéztem": "Hidegben a tűzfalak, MELEGBEN A JÉGCSAPOK, veszélyes múltat ad, amit csak sötétben mondhatok el..."

Van ennek egy párja is, azzal már régebben végeztem, szintén ez a modoros illusztrációs dolog a Black-Out-tól:"HIDEG ÁGY, MELEG FÉNY, valami más, tévedés..."

Azért nem érzem modorosnak, mesterkéltnek, mert alapból nekem ilyen az agyi berendezésem, hogy a napjaim nagy részében is ilyen sorok utaznak végig a homlokom előtt. Így már-már sajátomnak érzem. Meg már annyit ismételgettem, hogy elhittem, hogy van ilyen. Enyém!

Egy, de lehet, hogy két hónapnyi munkánk gyümölcse érik be ezekben a napokban a suliban. Rengeteget dolgoztak a gyerekek közösen, egymás mellett, egy-egy nagyobb méretű műalkotáson.

Két osztály egyiptomi ábrázolásokat készített több méter hosszú tapéta csíkokra. A szalagszerű kompozíciók úgy is nagyon népszerűek voltak akkoriban.
Az alap egy sima fehér tapéta lap. Erre kerültek fel filctollal a főbb figurák: ember és isten alakok, különféle hangszerek és tárgyak, valamint a hieroglifák. Ezt követően a volalhálózat kapott színt.
Nagyon nehéz őket arra rávenni, hogy nem önálló munkában vesznek részt, hanem az ő munkájuk "csak" csepp a tengerben, az egész egy alkotórésze. Az egymás mellett ülők nehezen vették a lapot, hogy nem kell, hogy élesen elváljon az ő munkája, a szomszédjaitól. Próbáltam, hogy segítsenek a már készen lévő tanulók a lassabban haladóknak, de első körben felháborodtak ezen, hogy "nehogy már ő többet tegyen az egészhez, mint az a másik." Második körben - mikor erőszakosabban kértem egy leheletnyivel, tehát utasítottam őket ellentmondást nem tűrő hangon - akkor már elkezdtek dolgozni és nem is "bánták" a dolgot. Persze vannak kedvesebb diákok (azaz emberek) és kevésbé azok is. Ez természetes...

Egy másik osztállyal is ezt a feladatot oldottuk meg. A különbség annyi csak, hogy rövidebb szakaszokat vágtak maguknak a diákok. Maximum 4-5 ember dolgozott együtt, szemben a másik osztály 10-12 emberkéjével. Így azért könnyebb volt. Lehet ez akár tapasztalat is, de felfogható mentalitás-különbségnek is a dolog. Nem tudom. Tény, hogy minőségibb munkák is születtek ebben a szelídebb osztályban.

Más osztályokkal is vettük Egyiptom művészetét és gyakorlati munkák is születnek, viszont másoknál csak az egy rajz-egy tanuló elvet követem. A szakközepes osztáyoknak elég ennyi is. :) Meg az én idegeimnek is. Igazából nem lehet nagyon panasz, mert szeretnek rajzolni és a tanulók jó kétharmada nem is elveszett. Vannak kifejezetten tehetséges gyerekek is minden közegben.

Megint egy másik osztályban a bizánci ikonok mintájára készítettek ikonokat kedvenc sztárjaikról a diákok. De erről már írtam régebben... A hat ikonból öt már elkészült, egy meg majdnem. Sok időbe telt, de megérte. Olyan 50×70-es méretben készültek el a képek, de sajnos nem pont szabvány méretben, így keretem sincs hozzá egyenlőre. Még keresem a megoldást. Az biztos, hogy ilyet még senki nem csinált az iskoa 50 éves fennállása alatt. Ez egy kuriózum, remélem, ha kikerülnek egyszer valahogy a falakra, majd tetszeni fog a "közönségnek" is. Az biztos, hogy a gyerekek jól érezték magukat közben és a 6 fős csoportok is jól tudtak együtt dolgozni. Átláthatóbb és kioszthatóbb a feladat ilyen esetben.

Most jön az a szakasz, hogy learatjuk a babérokat! Az egyik végzős osztály termét tegnap kicsit rendbevágtam, normálisan kitettem a képeket, hoztam újakat, szöget vertem oda, ahová kellett, a címert is szépen, középre, a tábla fölé tettem ki és egész otthonos lett tőle. Volt olyan, aki ma megköszönte... pedig nem írtam ki, hogy én csináltam. Na, ilyenkor örül a kis szivem.

Tegnap azt terveztem, hogy ma mindent elintézek, amit csak lehet a családom távollétében. Igen ám, de valamilyen rejtélyes oknál fogva az éjjel nem tudtam aludni szinte semmit és ma egész nap kómás voltam. Valószínűleg lázam is van/volt. Bevertem egy energia italt, hogy megtegyem, ami megtehető, így az egész napos lótifuti után holtfáradtan estem haza fél hétre.
Még a hétvégén volt egy olyan gondolatom, hogy ha nem lesz itthon a család, majd kipihenem magam és energiabombaként tudom őket várni. A felgyülemlett rengeteg elintéznivaló viszont mindezt keresztülhúzta. Sokkal kimerültebb vagyok, mint ha itthon lettek volna. Persze, hiszen mindent elintéztem, amibe bele sem fogtam volna a társaságukban időhiány miatt. A suliban is tovább maradtam, rendezkedtem, intézkedtem, stb... 

A mai nap legviccesebb eseménye a késélezés volt. Összeszedtem a házban fellelhető összes kést, így 20 darabot találtam, amit bevittem a késeshez. Én tudtam, hogy a lányáért édesanyám nagyon sokat tett annak idején (művészeti képzés), de ő nem tudhatta (bár már egyszer, évekkel ezelőtt "felfedtem magam"), hogy én ki vagyok. Másfél óra lagymatag élezést követően elkészültek a kések; kiváló minőségben. Jól megkérte az árát; 6000 forintot kért 20 kés élezéséért. Még fel is kellett vennem az autómatából több pénzt, mert hát erre nem számítottam. Végül, amíg megvártam a munka utolsó 10 percét; a fizetés után kiderült, hogy kinek a kije vagyok... Az is kiderült, hogy ez esetben "nem szórakoztam volna" - mondta a késes - és hát valószínűleg töredékből megúsztam volna a tranzakciót. Legközelebb "ANYÁM FIA" feliratú pólóban megyek vásárolni... Hátha úgy megéri...

Végülis elmondhatom, hogy nagy százalékban tudtam kihasználni a magánnyal járó energiáimat. Örülök. De mostmár látni akarom őket! MOST!

Ha hétfő, akkor rajz szakkör!

Zenére festettünk. Ez az egyik kedvencem az évben. Ez olyan szabad, laza dolog és a diákoknak is tetszik. Persze nagy kérdés, hogy milyen zenére történjék a festés. Összeállítottam egy cd-t eltérő stílusú zenékből. 21 dalból 7-re volt időnk:

- Dead Can Dance
- Reneszánsz vokálpolifónia
- FreshFabrik-Serious
- Sirtos-Laziko (görög népzene)
- Busman "népzene"
- Techno
- nemjuteszembe

Ahogy haladtunk előre, egyre jobb dolgok születtek. Először nem tudták, mire is kell gondolni ilyenkor, van aki később sem, de az utolsó dalra már mindenkinél éreztem a gondolatiságot.
Szerintem nem könnyebb vagy nehezebb absztrakt képet festeni egy csendéletnél. Máshogy nehéz. Lehet, hogy két perc alatt elkészülsz vele, de előtte sokat kell csendben gondolkodni, mire megszülöd. Ezt megérezték, átérezték ők is.
Nagyon fontosnak tartom, hogy megszeressék a festészetet művelni. Ne féljenek tőle, hanem maradjanak szabadok vele együtt. Ezt ha valami szigorú témát választottam volna elsőre, nem sikerült volna elérni.
 

A sok hó miatt úgy ézem, elpocsékoltam az egész hétvégét. Ilyenkor semmi értelmes feladat nem juthat osztályrészül Havat lapátolni sok órát és ennyi. Evelinnel sem lehet szaladgálni, mert latyak van, vagy csúszik az út. Ilyenkor marad a szánkózás. Ami tulajdonképpen mi is? Evelin egy óra hosszat ül egy fa lapon mozdulatlanul, én meg cél nélkül fel s alá sétálok vele az utcákon. Én elfáradok, ő nem.
Ami jó, az az, amikor hazaérünk és kinn a hóban "mozoghat". A nagy kabáttól persze olyan nagyon nem képes nagyobb volumenű mozgásokra, és ami keveset is tud, azt meg én határolom be. A hó alól keresgéli ki a kutyakakit. Na hát... ez nem túl jó. Nem egyszerű nekem sem összegyűjteni úgy, hogy nem látszanak. Persze ma, a hóember építési munkálatainak közepette előbukkantak. Volt olyan, amelyik a hóemberben ragadt. De hát... ilyenek vagyunk mi emberek. Néha beragad... :)

Érdekes, hogy végül elfárad a leány. Nem nagyon értem, hogy miben. Talán a jó levegő nyomja el. Tetszik neki kinn, én is csak ezért vállalom az ilyen túrákat.
De mennyivel jobb lenne, ha már sétálhatnánk együtt a városba... mehetnénk megint a piacra, elsétálhatnánk a mamához... Már nagyon várom ennek a hosszú és hideg télnek a végét.

Ez a sok fölösleges lapátolás elveszi az időt a festéstől. A héten még nem is volt időm festeni. Pedig az elmúlt két hónapban nagyon bele lendültem. Ezt a lendületet szeretném érezni egész életemben. Jól érzem magam tőle. A minőséget nem tudom megítélni, tán nem is az én tisztem, de tény, hogy nekem semmi más nem okoz ilyen örömöt, mint ez a tevékenység. Nem számítva persze Evelin gyűrkészése, nyomkodása... mert hát annál jobb nem is létezhet.
 

Megtesszük az első konkrét lépést a víztorony irányába. Egy fél óra múlva megközelítjük, lemérjük, terveket kovácsolunk és hazamegyünk.

Lelkesedésből már ki is nyomtattam a tervrajz egy lapját, amit viszek is és teleírok adatokkal. Kíváncsi leszek, mekkora ez a monstrum dög valójában. Meg, hogy milyen állapotban van.

Most értem vissza...

Azt kell hogy mondjam, hogy a gallér alatti rész egész jó állapotban van attól függetlenül, hogy agyon van fújkálva, firkálva. Azt már ne is mondjam, hogy mikkel... A kedvencem a következő felirat: "Marinka egy rozmár..." :)

Megmértük a felületet... Ez olyan 150 négyzetméter körül lesz. 4,3 méter magas és 35 méter hosszú. Nem kis feladat; azt hiszem majd még kell hozzá embereket toboroznunk...szakmunkára.

A tervet mi, mint Hamza Studio szeretnénk elkészíteni és persze a kivitelezést is jórészt. Már írtam arról korábban, milyen témák jöhetnek szóba. Röviden annyi, hogy a "kiállítást" SPIRITusz címmel rendeznénk, amibe aztán jó sok minden belefér.

Mivel víztoronyról van szó, kihagyhatatlan lesz a VÍZ, mint őselem szerepe. Hozzátenném még, hogy mind a torony formája, mind az őt körül ölelő Zagyva folyó kör alakú, vagyis inkább íveltnek mondanám. Az organikus motívumok szerintem meg kell, hogy jelenjenek rajta. Ehhez hozzátenném, hogy minden évebn ezen a szigeten zajlik a Csángó Fesztivál, amely az ország tán legnívósabb népművészeti fesztiválja. Ezt sem kéne figyelmen kívül hagyni.
És van még egy, amit a helyszínen éreztünk át: A torony egy kommunikációs felület. Emberek üzengetnek, kommunikálnak rajta. Valahogy ezt az üzenet motív

umot is jó lenne benne hagyni.
Kíváncsi leszek, hogy meddig lesz a munkánk "szűz", azaz mikor kerülnek rá az első graffittik. Valahogy jó lenne ezt is belekalkulálni. EGyrészt vagy kihagyni neki helyeket - szövegbuborékokat, vagy eleve olyanra kell tervezni, hogy az embermagasság feletti részek legyenek hangsúlyosak.
Régi terve a városnak, hogy a víztorony galléros részét kiadja egy vállalkozásnak; éttermet szeretne benne nyitni. A beruházás 100 millió forint körül mozog... nem csoda, hogy eddig nem mozdult rá senki.
Pedig hamarosan sok minden meg fog változni. A város főépítésze kis fahidat tervez a Zagyva fölé, egyenesen a toronyhoz. A városi kerékpár út is a torony előtt haladna át és hamarosan több parkoló is nyílik körülötte...

Nagyon szeretem a péntekeket, mert itthon vagyok, nem kell menni dolgozni, ellenben annyit játszhatok Evelinnel, amennyit csak akarok, vagy amennyi jut belőle.
Ilyenkor még többet lehet dobálni, sedergetni, mint egyébként. Ő meg hát... visong és nevetgél.
Most van egy-két új játéka/szokása. Az egyik az orvososdi. Nemrég kapott egy klasszikus piros orvosi táskát, tele műanyagabbnál műanyagabb orvosi "műszerekkel". Már mindet tudja "alkalmazni". Az a klasszikus felállás, hogy le kell ülnöm az ágy szélére, a fejére kell tennem egy fityulát (ami másodpercekben mérhető időtartamig marad csak a fején), mondanom kell neki, hogy "Doktornő" és indul a gyógyászat.
Megkocogtatja a térdem, kapok szurit, ad gyógyszert, de ami a legmókásabb, az az, hogy az én fülembe teszi a sztetoszkópot és így vizsgál meg vele.
Lehet, hogy a magyar egészségügy helyzetét lehet látni itt miniben?

Most szembesültem a ténnyel, hogy kórházunk igazgatója, és majdnem szomszédunk indul a Fidesz színeiben  parlamentbe jutásért. Egyrészt szerintem ő jó ember, másrészut meg sajnálom, hogy már az egészségügyiseket is belekeverik a politikába. Persze nem újkeletű ez; a volt polgármesterünk is azt hiszem belgyógyász volt...
Szívesebben látnám ezt az embert is inkább a kórházban, mint a parlamentben. Meg alapból azt gondolom, hogy egy fenékkel két lovat nem lehet hitelesen megülni. De legalábbis szívvel-lélekkel nem lehet két dolgot csinálni.

Ezért szeretem a pénteket, mert nincs más dolgom, csak hogy Evelinre figyeljek és játszunk. Erre egész héten elég kevés időm van. Na persze a péntekeim sem teljesen dologtalanok, de minden esetre el tudom úgy osztani a feladatokat, hogy szabad legyek. Ámen!
 

Merthogy ilyen is van!

Amelyik osztállyal összerúgtuk a port - azaz, akik összerúgták velem a port - még, ha időlegesen is, de lenyugodott. Ennek persze magasabb rendű okai vannak, mintsem hatottak volna az intelmeim.
Tegnap szülői értekezlet volt. Tettem róla, hogy be legyenek írva azok a jegyek, amiket az elmúlt két hétben szereztek a csemeték. Ahogy már írtam, ez van, akinek négy egyest jelentetett... El is voltak hűlve a szülők... Valószínűleg este a kedves gyerekek is megkapták a fejmosást. Tán még hétvégi buli sem lesz. De nem is baj ez, jó, ha ilyen idős korban kapja meg azt a pofont és nem később. Tán most még tanul is belőle.
A lényeg a lényeg: mára az osztály jelentős része leadta a füzetét, amelyben az elmúlt fél éves (nem túl sok) anyag található. És bemutatták azok is a füzetüket, akiknek elmaradása, hiányossága volt az anyaggal.
Órán pedig úgy dolgoztak, mint a kisangyal!

Volt egy kis gikszer azért az órát megelőzően. A híresen leglinkebb srác töri órán bőszen másolta a rajz füzetet, amit elvettek tőle. (A töri tanár)  És azta füzetet is, akiről másolta. Ráadásul egy olyan füzetbe másolt, amelyikbe három másik tantárgy is volt már jegyezve. Hát, ez így nem működik... Így az egyébként jogos egyesét megkapta... De semmi gáz, ha egyszer tényleg lesz füzete, megkapja az ötöst...

Tiszta vicc, hogy már azért kell ötöst adnom, mert valaki rendesen ír órán... ez teljesen elképzelhetetlen volt, akár még öt éve is.

Nagyon sokmindenen átsiklok tanórán, pláne, ha nagy munkában vannak a tanulók. Hagyom, hogy közben beszélgessenek, hagyom, hogy ha úgy tartják jónak zenét hallgassanak fülhallgatóval és az sem zavar, ha egy-egy harapást ejtenek a tízóraiukba.
Mindezt annak érdekében, hogy mindenfajta feszélyezéstől és kényelmetlenségtől megkíméljem őket és mindez megmutatkozzon az alkotásokban is.
Azt kell mondja, az esetek nagy százalákában mindez célravezető.
De ott van az a kisebbség (nem az etnikumra gondolok), amely mindezt nem hogy nem érti, nem méltányolja, de simán visszaél a bizalommal és a "lazasággal". Érdekes módon ők nem a végzősök közül kerülnek ki, hanem a "vagány" 15 éves korosztályból. Ész nélkül vagdalóznak, óbégatnak, zavarva ezzel az osztály 90%-át.
Ma "elkaptam" egy srácot, aki izomból vágta a pasztellkrétát a társához. Az indoklás az volt, hogy "de ő is csinálta"...
Azért vagyok csalódott, mert nem egy vérmes baromról van szó alapjáraton és nem néztem ki belőle, hogy képes ilyenre.
A másik meg az, hogy a drága (nagyon drága), minőségi eszközzel úgy bánnak, mintha az egy ócska eldobható csokipapír lenne.
Mint egyik sráctól kiderült, a társa egy marék ceruzát dobott ki a szemetesbe... Kikukáztattam velük...
Nem is tudják, milyen szerencséjük van, hogy minőségi anyaggal dolgozhatnak. Én ilyen eszközökért összetettem volna a kezem annó:

- Toisson Door porpasztell
- Lyra, Conté, és más neves színes (akvarell) ceruzák
- Pannocolor Akrilo festék (Én is ezt használom itthon.)
- Toisson Door olajpasztell
- Panda pasztell

Mostanában tényleg nagyon gyakran dolgozunk ilyen színes technikákkal. Nagyon fogy az eszköz, ami egyrészt természetes kopás, másrészt pedig ez a hasztalan pazarlás okán történik.
A másik nagy bajom, hogy minden óra végén össze-vissza keverik az olajpasztellt, a zsírkrétát és a porpasztell rudakat. Nem is beszélve arról, hogy ráeröltetik a tetejét is úgy, hogy tiszta "göröngy" az egész felülete a doboztetőnek. Mintha nem is emberek használnák őket. Érthetetlen számomra, hogy nem veszik észre a két (három) eszköz közti különbséget, holott erre minden (!) óra előtt felhívom a figyelmet.
Nincs különbség, hogy 14 vagy 19 éves lány vagy fiú, gimnazista, vagy szakközepes...Nekem ez magas.