Egy szalagavató mindig nagy esemény egy iskola életében. Az iskolába járók számára pedig egyszeri és megismételhetetlen örömünnep.

Olyan furcsa nekem ezt újra- és újra átélni... Az enyémet utáltam. A szalagtűzésen túl jó, ha 10 percet vettem részt rajta. Nem éresztem túl felemelő eseménynek. Na persze ennek az is volt az oka, hogy nem értettem, mit is kell ünnepelni azon, hogy épp azon kell gondolkodnom, vajon sikerül-e egyáltalán az érettségiig elevickélnem?! Nagy kérdések foglalkoztattak, sokkal fontosabbak annál, mintsem egy szalag feltűzése. Szégyenérzettel is meg kellett küzdenem a nagyon gyászos jegyeimet illetően... Mit is ünnepeljek??

Az utóbbi évek diákjai ilyeneken már nem nagyon aggódnak. Kissé felhígult a rendszer, buktatni sem nagyon szoktak a kollégák. Nincs is nagyon mit szégyellniük (jegyileg) az jövő bajnokainak. Így hát felszabadultan dáridóznak hajnalig.

Öröm nézni őket! Kivirulva, könnyedén, vidámkodva lebegnek a föld felett pár lépéssel. Ez természetesen engem is feltölt. Valójában azt nem értem, hogy miért is nem élveztem én a sajátomat?! (Fentebb persze ezt már fejtegettem...)

Hagyomány, hogy ezen az eseményen "dolgozom". Viszem a "kis" fényképezőm és az elém perdülő lányokról-fiúkról készítek pár felvételt. Se nem objektív, se nem szubjektív ez az "anyaggyűjtés", hiszen nem a saját kedvemre, hanem Nekik dolgozom, viszont mivel nem én vagyok az esemény "hivatásos" fotósa, nem is szaladgálhatok a táncosok között. Az apparátusom sem nagyon tenné lehetővé, hogy egy ekkora területet bejárjak. Így hát maradnak azok, akik előttem vannak. Persze, ha valaki fotogén, arrúl több képet is készítek. Nem is lehetne kihagyni.

Az est végére alaposan megfájdul a fejem a sok hunyorgástól. A java még hátra van ilyenkor. Itthon jön a képek rendbetétele. Kis utómunka PS-el és mehet a résztvevőknek ingyért... Ennyit megérdemelnek. (Vagy nem?!)