A hét az érettségikről szólt... de ez nem olyan szörnyű egy tanárnak, mint egy diáknak. Nekünk nagyon jó volt így, végre egy hét lazítás az elmúlt hetekhez képest. A múlt héten már azt hittem, itt a vég; folyamatos stressz és alkalmazkodás a kollégákhoz, a ballagó diákokhoz és persze főként a családhoz.
Ez a hét annyiból volt jobb, mint a többi, hogy tanítani nem sokat kellett, köszönhetően a sok termet lefoglaló végzősöknek, "csak" a felügyelet jutott osztályrészül. Ha nincs probléma, akkor semmiség az egész, de ha balhé van, akkor természetesen mi vagyunk a felelősek. Nem volt balhé. Egy vicces jelenet volt, mikor hétfőn a tanári asztalra kitett telefonok egyike öt perc különbségekkel megcsörrent (lehalkítva). Az előrelátó diák az ébresztő funkciót rajtafelejtette... Fantasztikus, érett magatartás...
Nyafogás volt minden oldalról, hogy idén nagyon nehéz volt az érettségi. Hát, nem vagyok kompetens, nem is tanulok ilyesmiket tizenhárom éve, de tanárként azt mondom, hogy nem is baj ez. Diákként biztos sírna a szám és igazságtalanságokat emlegetnék. De az érettséginek oly'annyira nincs már becsülete, hogy a gyerekek konkrétan sz*rnak az egészbe. Tisztelet a kivételnek. Úgy vannak vele, hogy kettes meglesz. Az elég. (?)
Ha megint komoly előkészületeket igényelne egy ilyen vizsga és nem arról szólna, hogy "gyorsan legyünk túl rajta és bulizzunk", akkor nagyobb lenne az értéke és a dicsőség, hogy megvan.
Tőlünk nem mindenkinek sikerült annó... vagy 3-4 bukás biztos volt. Össze nem akarom hasonlítani az akkori "rendszert" a mostanival, mert nincs értelme; mindenki gondoljon, amit akar.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.