Múlt hét szerdán meghalt anyámék (így az én egykori) szomszédja. Jutja 38 éves volt, a fia meg alig valamivel fiatalabb nálam. Tehát sokat grundoltunk annó.
Nem volt különösképpen szimpatikus, vagy kedves velem, azaz én nem úgy ismertem. De másokkal, vagy akik jobban ismerték, biztos az volt.
Még diák koromban dolgoztam vele egy hónapot a helyi műanyag üzemben. Akkor nagyon kedves volt és barátságos. Gondolom ez lehetett az igazi arca. Amúgy, ahogy jött-ment, mindig olyan pofákat vágott, mint akit mindjárt szét vet az ideg.

A halál oka: rák. Tüdőrák.
Nem volt különösképpen iskolázott nő, ezért is dolgozhatott fél életében a műanyag gyárban. Aki évtizedekig műanyagot szív a tüdejébe naponta 8 (vagy 12) órában, az szerintem ne is nagyon számítson másra. Jó lenne, ha a nagyokosok ezt belátnák és az életerős nőket és férfiakat nem ítélnék lassú kínhalálra. Valamilyen biztonsági megoldást kitalálhatnának erre a problémára, mert hiszen nem ő lehetett az első és nem is az utolsó áldozata ennek a műanyagosdinak. Miért kell azt megvárni, hogy családok tragédiája legyen a munkahely?

Még sosem voltam Jehova Tanúi temetésen. Sőt! Hogy igaz legyek, azt sem tudtam róla, hogy oda tartozik. Mint a temetésen kiderült, már öt éve. Érdekes a szertartás is. Nem nagyon vigasztalja a híveket, inkább a Bibliából idézget, hogy a halál után nincs semmi, de majd feltámadunk. Nincs kántálás, meg recitálás, hanem még az imákat is "normális" hanglejtéssel, hangsúlyozva mondja el. Énekelnek is, együtt a hívekkel. Minden Jehova Tanúnál volt egy kis énekes könyv és a "pap" felhívta a figyelmet, hogy most a "128.-dik dalt énekeljük el!". Bár ne tették volna. A gyász miatt-e, vagy genetikai okokra visszavezethetőleg nem állt másból a dal, mint idegesítő cincogásból. Szerintem kínos volt a családnak is...
Ez után jött a már előre jelzett "beszéd", amelyet már jellemeztem, majd az utolsó útra kísérés. Itt menet közben nem volt dalolászás.
A sírbatétel előtt még rövid bibliai idézgetés következett, majd a "ceremónia mester" felszólította a "temetői dolgozókat", hogy segítsenek...
A család összetört... Szegények sírtak, szipogtak. Nagyon megható volt, mivel elég népes családról van szó.
Aztán jöttek a részvétnyílvánítások. Szerintem minden temetés leginkább hanyagolandó része. Nem hiszem, hogy erre oly' nagy szüksége van a gyászolóknak. Mindegy, a család nevében én is megtettem a kötelességem. Amúgy én is meghatódtam