Van két hatalmas képem. 210×70 centisek és összetartoznak. Már hónapok óta - amióta kész van - keresem a helyét. Amikor kinn volt a kiállításon (a moziban), akkor volt csak igazán jó helyen. Egyrészt volt neki tere, másrészt sokan is láthatták.
Na de most már itthon van majd' egy hónapja. Nem annyira illik a mi házunkban - elsősorban a méretei miatt. Erika (a feleségem) sem rajong érte... igen a méretei miatt... csak ke
rülgettük idáig!
Viszont végre ma este elhatározásra jutottam: felteszem a falra! Az elhatározást tett követte és a hátsó kisszobában találtam neki helyet. Elég extrém, hiszen a falfelület teljes hossza 220 centi. Tehát épp csak befért. Magasságilag is a két kép már 140 centi. A plafontól egészen derék aláig ér. Olyan, mintha a fallal eggyé vált volna. Na nem mondom, hogy az Isten is oda teremtette, de úgy örülök, hogy van helye.
Érdekes a képek és az ember tere közti kapcsolat. Ez a megoldás is egy kényszerhelyzet. Kivárásra játszok. Szerintem mindenki rálel a maga képére, azaz a kép képes megtalálni a gazdáját. Bízom benne, hogy majd egyszer valaki felsikkant: EZ KELL!
A kép címe: A kor falára I. II. Arról szól, hogy a kor fala egyre viharvertebb, kopottabb. A kor már nem tűri meg magán a népi kultúra elemeit (jelen esetben jászsági népi szűcsmintákat, népi motívumokat), egyre inkább feledésbe merülnek ezek az értékek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.