"Nem mindennapi" dolog történt a minap. A kislányom indult a "Nyuszi Kupán"!
Ez egy fiataloknak rendezett úszóverseny, amelynek nálunk Jászberényben már hagyománya van.
A háttértörténet az, hogy Evelinnel (a kislányom) már 3 hónapos kora óta járunk babaúszásra/strandra.
Tavaly augusztusban már nem akartuk tovább húzni az időt; eldöntöttük, hogy eljött az idő arra, hogy tényleg megtanuljon úszni. Ekkor még nem volt egészen 4,5 éves. Augusztusban két héten keresztül minden hétköznap jártunk ki a strandra. Többé-kevésbé megtanult siklani, tempózni. Bár a levegővétellel még voltak gondok.
Szeptemberben az oktatónk - Szöllősi Bogi ajánlására elkezdtünk rendszeresen, heti kétszer edzésekre járni. A decemberi "Mikulás kupára" még nem kaptunk meghívást, hiszen még nem tudta biztosan átúszni a 25 méteres medencét a kisleány.
Telt-múlt az idő és Bogi meglebegtette előttünk az áprilisi "Nyuszi kupát", amelyen akár indulhatna is a kisleány, elvégre egy hónapja már biztos úszótudással rendelkezik, átússza a medencét. Nem is beszélve arról, hogy e hónapban betölti az ötödik életévét. (Április 11-én még nem volt öt éves.)
A versenyt már vártuk. Talán mi, szülők jobban is, mint Evelin. Odaérve kissé legyökerezett a hölgy, hiszen a megszokott kép helyett ezer ember nyomakodott az uszodába, hangosan szólt a zene és egy nagyon katonás hangú hölgy rendkívül szigorúan mondta el az információkat és a nevezési feltételeket a mikrofonba. Evelin ettől kissé bepánikolt. Még időben voltunk, így engedtünk azon kérésének, hogy kimehessen a meleg vízben, hogy az ő szavaival élve:"lenyugodhassak".
Ő a nulladik korcsoportban "versenyzett". Ami a katonás hölgy elmondása szerint a 2006, 2007-ben születettek, vagy esetleg az ennél kisebbek csoportja. Konkrétan ez azt jelentette, hogy a tőle egy fejjel nagyobb, iskolába menők, vagy iskolás korú gyerekekkel kellett medencébe ugrania. Olyanokkal, akik minimum plusz egy, vagy inkább két évvel régebben járnak úszni, mint az én, 9 hónapja úszó Kiscsillagom.
Evelinnel egykorú nem is volt. Az ő úszócsoportjából azt hiszem más nem is volt a versenyen. Egyszerűen azért, mert az ő korosztálya még nem tud úszni.
Az első futamon 5-en ugrottak a medencébe. A kisleányka a hozzánk legközelebbi pályán úszott. Nem nagyon akart. Elúszott a nagy lendület, amely az előző napokat jellemezte. Aztán még is nagy savanyú ábrázattal beugrott. Jól is fogta a rajtot, bár a nagyobbak jól elhúztak mellette. Kinézett oldalra egyszer. Akkor láttam, hogy elsírja magát. Kétszer; ekkor már kikanyarodott a falhoz és sírva kimászott. Szegény nagyon összetört.
Az anyukája egy órán át vigasztalta, öntött belé lelket. 
A második futamon el is indult. Kicsit pityergett a rajtkövön, de némi rásegítéssel beugrott a medencébe és immáron végigúszta! Teljesítette azt, amit kértünk és elvártunk tőle. És amit igazából ő is akart. Ugyan sírva konstatálta, hogy utolsó lett, de ez most senkit sem érdekelt. A szememben ő egy igazi hős!
A díjátadón kapott egy oklevelet, készítettünk közös fotót az edzővel és másnap már büszke volt magára és a teljesítményére. Persze nehéz volt elmagyarázni neki, hogy nem az volt a fontos, hogy mindenkit legyőzzön, hiszen neki mindig ez a fontos edzésen is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.